EGYÉB VERSFORDÍTÁSAIM

                                                 

 

 

 

JOHANN  WOLFGANG VON GOETHE

 

Charlotte von Steinhoz

 

 

 

Miért hatolt pillantásunk mélyre,

szerelemben mért nem volt hitünk,

a jövőnket vallatni mi végre? –

boldogok a mában lehetünk.

Mért kellett fürkészni egymás szívét?

Sorsunk minket miért késztetett

vizsgálni szüntelen: hibát ki vét,

és hogy igaz valónk mi lehet?                  

 

                                                            

 

Ó, ezernyi fásult, tompa ember

 nem kutatja lelkét hasztalan,

 sorscsapásra készülnie nem kell,

 mert ha az jön, csak teng céltalan;

 gondtalan ujjong, ha váratlanul                                                 

öröm éri, fontolás nem hűti le.

 Mert aki egymással nem boldogul,                                                 

 csak mi vagyunk, kétséggel tele,                                                 

 méricskélünk és mérlegünk kufár;                                                   

 új és új ábránd után futunk,                                                   

 egymást nem értve, szeretve bár, 

  végül homályba vezet utunk.

                                                   

 

  Boldog, kinek nincs nyomasztó álma,

  boldog, aki sejtelmektől ment.

  Kutató pillantásunk már ma

  csak kételyünk ébreszti idebent.

  Mondd, a sorsunk mérni ránk még mit fog?

  Mondd, mi köti hozzád viszonyom?

  Korábbi létünk rejti tán a titkot;   

  húgom voltál-e, vagy asszonyom.

 

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              Megismerted lényem sok vonását,

                                         hogy miként peng pőre idegem,

s halandó szem kit aligha jár át,

pillantásod elég volt nekem;

józanító cseppet heves vérbe,

te adtál hűs mértékül, szívem,

így ért angyali karodban révbe

és lelt békét nyugtalan szívem;

tartva csodás, könnyű kötelékben

elbűvölted rabod néhanap.

                                          Lehetett-e szebb gyönyör az égben,

mint mit térdedhez borulva kap?!

A szemedbe merülnie jó volt,

egész lelke lobogásra gyúlt,                                        

érezte, szíve szívedhez forrott,

és felajzott vére elcsitult!

 

 

 

Mindebből már csak emlék maradt ma,

tétován leng a félénk szív körül,

mely úgy érzi, a jelen fájdalma

örök, mint a múlt való belül.

   Felemás érzés, mi élni késztet,

fényes nappalon csak félhomály jut.

Ám jó, hogy a mardosó végzet

változtatni rajtunk mégsem tud.

 

 

 

 

 

 

 

 

William Butler Yeats születésének  2015-ben esedékes, 150 éves jubileumára:

 

 

The Old Men Admiring Themselves                     A vének magukra ismernek

in the Waters                                                         a vizekben

 

I HEARD the old, old men say,                                   Hallottam, vének szava int:

„Everything alters,                                                    a maradandóban ne bízz,

And one by one we drop away."                                 elhullunk egymás után mind.

They had hands like claws, and their knees                 Kezük horgas karom, térdük kajlasága,

Were twisted like the old thorn-trees                          mint tüskés fa gyökere, ága,

By the waters.                                                           mit elcsigázott a víz.

I heard the old, old men say,                                      Hallottam, vének szava int:

,All that's beautiful drifts away                                    ami szép, elsodródik mind,

Like the waters."                                                        viszi a víz.

 

 

 

 

 

                                                              ZINAIDA HIPPIUS:

 

                                                               szívünk csupa vágy, úgy várja a szépet

                                                                bármi jöhet még, előttünk az élet - 

                                                                ám a boldogság, ha már közel érne,

                                                                bátorságunk nincs indulni is érte;

                                                                vágyakozunk rá, de átélni félünk,

                                                                béna szorongással így csak félig élünk.

                                                                Sóvár lelkünk csupán hangokat képzel,

                                                                az összhangtól tart, vár ölbetett kézzel,

                                                                mindig csak szeretnénk, de célunk nem érjük,

                                                                cselekedni gyáván, holtig csak reméljük.

 

 

 

                                                                  MANDELSTAM OSZIP:

 

                                                                   testem csak úgy lett - mire tartsam én - 

                                                                   olyan egyedi, annyira enyém,

                                                                   

                                                                   lélegzik és él: különös kegyek,

                                                                   megköszönnöm ezt, mitévő legyek?

 

                                                                   Kertész is vagyok és egyben virág,

                                                                   és nem csak nekem börtön a világ.

 

                                                                   ráleheltem cellám üvegfalára,

                                                                   öröklétem tükrén ott van már a pára,

 

                                                                    mintája pedig egyedi lett, mert

                                                                    hasonlót eddig senki sem ismert,

 

                                                                    dacol az idővel áradaton át,

                                                                    az elmossa ugyan, őrzi a nyomát.

 

 

 

 

 

 

 

BORONÁLÁS A FEJBEN - Erin Belieu verse               GEORGIC ON MEMORY

                                                                                    Link:  https://www.poemhunter.com/erin-belieu/

 

 

 Emlékműved fűtse az Ego naponta,

episztemológiád legyen mazochista,

kedved ne szegje szégyen, vagy csípős fricska,

az se, ha más ilyenkor a zászlót bevonta.

 

Enlékezz, mint egy elefánt, tápláld

az állatot. Állj ellen a gyümölcs-revíziónak:

szeder úgyis terem, a varjak meg csórnak,

 csempészik a magot, vonulásuk átvált

 

a határokon... Igen. Kusza sövény volt az,

a nap fénye könnyen a lombjába tört,  

gondolkozz, ne hagyd magába térni a kört:

mire jutsz, ha túl könnyen lemondasz?

 

Emlékezz csak - ez nem a történelem

új szexi ideája  - legendákban folyvást hintik;

példálóznak, verdiktjük hull rád mindig,

és kikezdi életed valami kétes elem.

 

Cimkézések körmönfont műsora,

és álságos jószándék összeálltak.

Apád vágyai nem voltak raffináltak,

meakulpái nem bonszájok sora;

 

kék virágok házában nem bontott ágyat.

Őrszem a sötétben a fényes utca,

anyagba szőtt rajza az éj fehér arca

a függönyön. Ne vívódj, ne bánjad,

 

hogy a barlang emléke felmerült,

meg a nedves aljzaton botladozó érzés,

hogy a testedhez szúrós lomb ért és

hogy valakit vígasztalnod nem sikerült.

 

 

 

AMERIKAI KÖLTŐK A MÁSODIK EZREDFORDULÓN A MENÜ KÖVETKEZŐ CÍMÉBEN.

 

 

 

 

Klikkelj!

VISSZA AZ OLDAL ELEJÉRE