Billy Collins versei
Bagi István fordításában

Introduction To Poetry

I ask them to take a poem
and hold it up to the light 
like a color slide

or press an ear against its hive.

I say drop a mouse into a poem
and watch him probe his way out,

or walk inside the poem's room
and feel the walls for a light switch.

I want them to waterski
across the surface of a poem
waving at the author's name on the shore.

But all they want to do
is tie the poem to a chair with rope
and torture a confession out of it.

They begin beating it with a hose
to find out what it really means.

BEVEZETÉS A KÖLTÉSZETBE

Kérem őket, nézzék úgy a verset,
mint egy színes diát,
ahogy a lámpa erős fénye süti át.

Vagy fülüket szorítsák a kötethez.

Dobjanak a versbe egeret
és figyeljék, hogy talál ki, jó hecc ez,

a versbe merülni nyakig is lehet,
csak legyen hideg csap is, ha a víz meleg.

Javaslom, hogy vízisízzenek
egy vers felszínén végig, a költőnek
a parton, tetszik, ha odaintenek.

De hiába,  nem akarnak semmi mást,
csak székhez kötözni a verset,
hogy kicsikarjanak valami vallomást.                                  

Gumikötéllel elverik jól,
hogy megtudják, valójában miről is szól.

 

 

 

Dear Reader

 

Baudelaire considers you his brother,
and Fielding calls out to you every few paragraphs
as if to make sure you have not closed the book,
and now I am summoning you up again,
attentive ghost, dark silent figure standing
in the doorway of these words.

Pope welcomes you into the glow of his study,
takes down a leather-bound Ovid to show you.

Tennyson lifts the latch to a moated garden,
and with Yeats you lean against a broken pear tree,
the day hooded by low clouds.

But now you are here with me,
composed in the open field of this page,
no room or manicured garden to enclose us,
no Zeitgeist marching in the background,
no heavy ethos thrown over us like a cloak.

Instead, our meeting is so brief and accidental,
unnoticed by the monocled eye of History,
you could be the man I held the door for
this morning at the bank or post office
or the one who wrapped my speckled fish.

You could be someone I passed on the street
or the face behind the wheel of an oncoming car.

The sunlight flashes off your windshield,
and when I look up into the small, posted mirror,
I watch you diminish—my echo, my twin—
and vanish around a curve in this whip
of a road we can't help traveling together.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

KEDVES OLVASÓ

 

Baudelaire a testvérének tekint,
Fielding úgy citál eléd minden egyes bekezdést,
mintha ellenőrizné, nem csuktad-e be a kötetet;
és most itt a kihívás, itt vagyok én,
éber kísértet, sötét szótlan alak,
a szavak bejáratánál szólítalak.

A pápa szívesen lát tanulmányának dicsfényében,
bőrkötésű Ovidiust emel le, hogy megmutassa neked.

Tennysson egy körülkerített kert zárját töri fel,
Yeats-szel nekidőlsz egy derékba tört körtefának,
alacsony felhőkbe burkolt ez a nap.

És most velem vagy itt,
ennek az oldalnak a nyílt mezejére szedve,
nem szab határt szoba, vagy gondozott kert,
nem vonul el a korszellem a háttérben, ránk szórt
lepelként vaskos etosz nem nyomaszt.

Hanem a találkozásunk olyan rövid és alkalmi,
nem feszélyez a monoklis Történelem,
lehetsz akár az is, akinek ma reggel az ajtót
tartottam a banknál, vagy a postánál,
vagy aki becsomagolta a pettyes halamat.

Lehetsz, aki mellett elmentem az utcán,
vagy az arc a kocsimat előző autó volánja mögött.

Napfény  villog a szélvédőn,
és amikor belenézek a kis függesztett tükörbe,
figyelem, hogyan zsugorodsz - én másom, én ikrem -
és eltűnsz az út újabb kanyaránál,
együtt utazunk, ellene hiába ágálnál.

 

 

 

 

 

 

Flames 

Smokey the Bear heads
into the autumn woods
with a red can of gasoline
and a box of wooden matches.

His ranger's hat is cocked
at a disturbing angle.

His brown fur gleams
under the high sun
as his paws, the size
of catcher's mitts,
crackle into the distance.

He is sick of dispensing
warnings to the careless,
the half-wit camper,
the dumbbell hiker.

He is going to show them
how a professional does it.

 

LÁNGOK

Füsti medve az őszi erdőn
otthonosan ballag át,
benzint cipel rőt kannában,
hozzá egy doboz gyufát.

Lityeg-lötyög a fején
a kajla vadászkalap,

barna bundáját megvillantja
déli sugarával a nap,
mancsa, ez a nagy markoló
levegőbe hadonász.

Nem bírja a turistákat,
a sátorozó idegent,
mert a kontár kiránduló
az erdőben nagyon gáz.

Ő majd megmutatja nekik,
hogy egy profitól mi telik.

 

Another Reason Why I Don't Keep
A Gun In The House

The neighbors' dog will not stop barking.
He is barking the same high, rhythmic bark
that he barks every time they leave the house.
They must switch him on on their way out.

The neighbors' dog will not stop barking.
I close all the windows in the house
and put on a Beethoven symphony full blast
but I can still hear him muffled under the music,
barking, barking, barking,

and now I can see him sitting in the orchestra,
his head raised confidently as if Beethoven
had included a part for barking dog.

When the record finally ends he is still barking,
sitting there in the oboe section barking,
his eyes fixed on the conductor who is
entreating him with his baton

while the other musicians listen in respectful
silence to the famous barking dog solo,
that endless coda that first established
Beethoven as an innovative genius.

 

Egy külön ok, amiért nem tartok fegyvert a háznál

A szomszéd kutyája nem hallgat el.
Ugat, mindig ugyanazon a magas, ütemes
hangon, valahányszor magára hagyják.
Bizonyára bekapcsolják, mielőtt elmennek.

A szomszéd kutyája nem hallgat el.
Becsukom a ház minden ablakát,
teljes erőre állítok egy Beethoven szimfóniát,
de akkor is hallom a zenébe keveredett hangot,
ugat, ugat, ugat,

és már azt látom, a zenekarban ül,
önérzetes, emelt fővel, mintha Beethoven
belekomponálta volna az ugató kutyát is.

Mikor a lemez végül lejár, ő ugat tovább,
ott ül az oboa ugató szekciójában,
szeme a karmesteren függ,
aki pálcájával áhítattal biztatja őt.

A többi zenész elfogódott csendben
hallgatja a híres Csaholó Eb szólót,
a végtelen kódát, amelyet elsőként
Beethoven, az innovatív zseni alkotott.

Snow Day        (valószínűleg kihagynám)

 

Today we woke up to a revolution of snow,
its white flag waving over everything,
the landscape vanished,
not a single mouse to punctuate the blankness,
and beyond these windows

the government buildings smothered,
schools and libraries buried, the post office lost
under the noiseless drift,
the paths of trains softly blocked,
the world fallen under this falling.

In a while I will put on some boots
and step out like someone walking in water,
and the dog will porpoise through the drifts,
and I will shake a laden branch,
sending a cold shower down on us both.

But for now I am a willing prisoner in this house,
a sympathizer with the anarchic cause of snow.
I will make a pot of tea
and listen to the plastic radio on the counter,
as glad as anyone to hear the news

that the Kiddie Corner School is closed,
the Ding-Dong School, closed,
the All Aboard Children's School, closed,
the Hi-Ho Nursery School, closed,
along with -- some will be delighted to hear --

the Toadstool School, the Little School,
Little Sparrows Nursery School,
Little Stars Pre-School, Peas-and-Carrots Day School,
the Tom Thumb Child Center, all closed,
and -- clap your hands -- the Peanuts Play School.

So this is where the children hide all day,
These are the nests where they letter and draw,
where they put on their bright miniature jackets,
all darting and climbing and sliding,
all but the few girls whispering by the fence.

And now I am listening hard
in the grandiose silence of the snow,
trying to hear what those three girls are plotting,
what riot is afoot,
which small queen is about to be brought down.

 

 

 

 

A HÓ NAPJA

 

A hó forradalmára ébredtünk ma,

fehér zászló-leple lebeg

mindenütt a tájon,

egérnyi folt sincs a békés takarón,

és ezeken az ablakokon túl

 

tekintélyes épületek képe mosódik el,

iskolák burkolóznak, könyvtárak,

tűnik a sűrű gomolygásban  a posta is,

pehelypaplan takarja vonatok pályáját,

térdre rogy a világ a halk hullongásban.

 

Keresek valami csizmát rögvest,

elindulok, mintha folyadékba lépnék,

úszik a kutya a hóhullámban, mint egy delfin,

megráz egy fehér, roskadozó ágat,

szikrázó zuhany hull mindkettőnk nyakába.

 

Mégis, inkább önkéntes fogoly leszek,

tetszik nekem a hó rendbontó műve,

jó forró teát készítek magamnak,

a konyhapulton táskarádió szól,

nem csak én vagyok az, aki a hírt nem bánja,

 

hogy a Gyerekkuckó Iskola zárva,

hogy a Ding-Dong iskola zárva,

a Mindenki a Fedélzeten Iskola zárva,

a Hej-Ho Csemeteiskola is zárva,

továbbá – és jókedvre derülnek ettől is néhányan:

 

a Mérgesgomba Iskola, a Kisiskola,

a Verébfiókák Nevelőintézete,

a Sztárpalánták Előiskola, a Borsók-és-Karották ,

a Hüvelykmatyi Center, mind-mind zárva,

és, most tapsikolj, a Mogyorózók Iskolája is.

 

Hát ilyenkor tűnnek el a gyerekek egész napra,

meleg zugokban írogatnak, rajzolnak,

vagy felveszik a könnyű kis dzsekijüket,

hegyet másznak, célba dobnak, csúszkálnak,

néhány lányka meg a sövénynél sugdolózik.

 

Megbabonázva hallgatom

a hó grandiózus csendjét, fülelnék,

milyen tervet forral a három királylányka,

vajon melyikük lesz, aki tetszést arat,

és alul melyikük véleménye marad.

 

 

 

 

 

 

Today

If ever there were a spring day so perfect,
so uplifted by a warm intermittent breeze

that it made you want to throw
open all the windows in the house

and unlatch the door to the canary's cage,
indeed, rip the little door from its jamb,

a day when the cool brick paths
and the garden bursting with peonies

seemed so etched in sunlight
that you felt like taking

a hammer to the glass paperweight
on the living room end table,

releasing the inhabitants
from their snow-covered cottage

so they could walk out,
holding hands and squinting

into this larger dome of blue and white,
well, today is just that kind of day.

MA

Volt-e valaha tavaszi nap
langymeleg fuvallata oly tökéletes,

hogy nyomban szélesre kellett tárnod
a ház összes ablakát,

hogy szárnyaló kedvedben fel akartad
tépni a kanári kalitkájának ajtaját,

egy nap, amikor a hűvös tégla ösvény
és a bazsarózsáktól lángoló kert képét

olyannak láttad a metsző fényben,
hogy az asztalodra gyűlt papírhalom

üvegből készült nehezékét
kalapáccsal verted volna le:

szabaduljanak a lakók alóla,
hófödte, homályos házaikból,

jöjjenek elő kéz a kézben,
lépjenek ki hunyorogva

a kék és a fehér határtalan kupolájába
- nos, ez a mai, ez éppen ilyen nap.

 

 

Litany

 

You are the bread and the knife,
The crystal goblet and the wine...
-Jacques Crickillon

You are the bread and the knife,
the crystal goblet and the wine.
You are the dew on the morning grass
and the burning wheel of the sun.
You are the white apron of the baker,
and the marsh birds suddenly in flight.

However, you are not the wind in the orchard,
the plums on the counter,
or the house of cards.
And you are certainly not the pine-scented air.
There is just no way that you are the pine-scented air.

It is possible that you are the fish under the bridge,
maybe even the pigeon on the general's head,
but you are not even close
to being the field of cornflowers at dusk.

And a quick look in the mirror will show
that you are neither the boots in the corner
nor the boat asleep in its boathouse.

It might interest you to know,
speaking of the plentiful imagery of the world,
that I am the sound of rain on the roof.

I also happen to be the shooting star,
the evening paper blowing down an alley
and the basket of chestnuts on the kitchen table.

I am also the moon in the trees
and the blind woman's tea cup.
But don't worry, I'm not the bread and the knife.
You are still the bread and the knife.
You will always be the bread and the knife,
not to mention the crystal goblet and--somehow--the wine.

 

 

 

 

LITÁNIA

 

Te vagy a kenyér és a kés,
meg a kristálygömb és a bor
- Jacques Crickillon

Te vagy a kenyér és a kés,
meg a kristálygömb és a bor.
Te vagy a harmat a réten reggel
és a Nap lángoló korongja.
Te vagy a pék fehér köténye
és a riadtan felröppenő lápi madár.

Ám Te nem vagy a szél a gyümölcsösben,
sem a szilvák a pulton,
sem a kártyavár.
És semmiképp sem vagy a fenyőillatú lég.
Az kizárt, hogy Te légy a fenyőillatú lég.

Lehet, hogy a hal vagy a híd alatt,
talán még a galamb is a generális fején,
de szóba sem jöhet,
hogy a búzamező légy az alkonyatban.

Futó pillantás a tükörbe, és nyilvánvaló,
hogy nem vagy bakancs a sarokban,
sem a szunnyadó csónak a házában.

Érdekelhet téged,
lévén szó a világkép gazdagságáról,
hogy én a tetőn permetező eső vagyok.

Előfordul, hogy a hulló csillag vagyok,
a sikátorban libbenő esti lap,
és a kosár gesztenye a konyhaasztalon.

A Hold is vagyok, köröttem lombok széle,
és a vak asszony teáscsészéje is vagyok.
De ne aggódj, nem vagyok a kenyér és a kés.
Nem leszek, aki tőled bármit elrabolt.
Te leszel mindig is a kenyér és a kés,
nem említve a kristálygömböt és - bárhogy is – a bort.

 

 

 

 

 

 

 

Candle Hat 

 

In most self-portraits it is the face that dominates:
Cezanne is a pair of eyes swimming in brushstrokes,
Van Gogh stares out of a halo of swirling darkness,
Rembrant looks relieved as if he were taking a breather
from painting The Blinding of Sampson.

But in this one Goya stands well back from the mirror
and is seen posed in the clutter of his studio
addressing a canvas tilted back on a tall easel.

He appears to be smiling out at us as if he knew
we would be amused by the extraordinary hat on his head
which is fitted around the brim with candle holders,
a device that allowed him to work into the night.

You can only wonder what it would be like
to be wearing such a chandelier on your head
as if you were a walking dining room or concert hall.

But once you see this hat there is no need to read
any biography of Goya or to memorize his dates.

To understand Goya you only have to imagine him
lighting the candles one by one, then placing
the hat on his head, ready for a night of work.

Imagine him surprising his wife with his new invention,
the laughing like a birthday cake when she saw the glow.

Imagine him flickering through the rooms of his house
with all the shadows flying across the walls.

Imagine a lost traveler knocking on his door
one dark night in the hill country of Spain.
"Come in, " he would say, "I was just painting myself,"
as he stood in the doorway holding up the wand of a brush,
illuminated in the blaze of his famous candle hat.

 

 

 

 

 

 

 

GYERTYÁS KALAP

 

Az arc az, ami dominál a legtöbb önarcképen:
Cezanne egy szempár, amely ecsetvonásokban úszik,
Van Gogh arca örvénylő sötétből sugárzik elő,
Rembrandt olyan, mint aki éppen lélegzethez jut,
amint a Sámson megvakítását befejezte.

De nem úgy Goya, ő a tükörtől nagyobb távolságot tart,
jól megválasztja a pozíciót a műterem rumlijában,
amikor nekigyűrkőzik a magas állványra tűzött vászonnak.

Az az érzésünk, kimosolyog a képből, mert tudja,
el fog bűvölni minket a nem mindennapi kalap a fején,
a karimáján gyertyatartókkal köröskörül, amelyek
nyilván a sötét éjbe  nyúló munkát szolgálják.

Azon persze elgondolkodhatunk, mi történne,
ha egy ebédlőben, vagy koncertteremben grasszálnánk
a kalapunkat övező ilyen gyertyakoszorúval.

Viszont elég egyszer látnod ezt a kalapot és Goya
életrajzát olvasnod sem kell, sem az adataival bajlódnod.

Hogy megértsük Goyát, elég elképzelnünk őt, amint
sorban meggyújtja a gyertyákat, majd, éjhosszú
munkára elszántan, fejére illeszti a kalapot.

Képzeljük el a meglepit, amit új találmányával nejének okoz,
a vidulást a kalapon pompázó ünnepi torta láttán.

Képzeljük el a festőt, amint végigvillog a szobákon,
a falakra imbolygó árnyékok kíséretében.

Képzeljük el az ajtaján kopogtató eltévedt vándort
a spanyol hegyvidék sötét éjjelében.
„Jöjjön be” mondaná „éppen az önarcképem festem”
és mint egy pálcával, intene az ecsetet tartó keze,
a híres gyertyás kalap lángtengerében.

 

 

 

 

1. Nightclub 

You are so beautiful and I am a fool
to be in love with you
is a theme that keeps coming up
in songs and poems.
There seems to be no room for variation.
I have never heard anyone sing
I am so beautiful
and

you are a fool to be in love with me,
even though this notion has surely
crossed the minds of women and men alike.
You are so beautiful, too bad you are a fool
is another one you don't hear.
Or, you are a fool to consider me beautiful.
That one you will never hear, guaranteed.

For no particular reason this afternoon
I am listening to Johnny Hartman
whose dark voice can curl around
the concepts on love, beauty, and foolishness
like no one else's can.
It feels like smoke curling up from a cigarette
someone left burning on a baby grand piano
around three o'clock in the morning;
smoke that billows up into the bright lights
while out there in the darkness
some of the beautiful fools have gathered
around little tables to listen,
some with their eyes closed,
others leaning forward into the music
as if it were holding them up,
or twirling the loose ice in a glass,
slipping by degrees into a rhythmic dream.

Yes, there is all this foolish beauty,
borne beyond midnight,
that has no desire to go home,
especially now when everyone in the room
is watching the large man with the tenor sax
that hangs from his neck like a golden fish.
He moves forward to the edge of the stage
and hands the instrument down to me
and nods that I should play.
So I put the mouthpiece to my lips
and blow into it with all my living breath.
We are all so foolish,
my long bebop solo begins by saying,
so damn foolish
we have become beautiful without even knowing it.

NIGHTKLUB

 

Olyan gyönyörű vagy, megveszek,
hogy szeress;
erről szól jó néhány
rajongó dal, meg vers.
Ismerős szöveg ez, alig variálják.
Olyan dalra nemigen emlékszem,
hogy, mert gyönyörű vagyok,
megveszel egészen –
holott ez a téma nyilván
egyaránt érdekli mindkét nemet.
Vagy, hogy sima a bőröd, csillag a szemed,
gyönyörű vagy nagyon, csak egy kicsit veszett.
Garantálom, azt sem mondják:
ha szépnek látsz, veszett vagy, elhagyott az eszed.

Ma délután nincs különösebb dolgom,
szobámban Johnny Hartman sötét hangja szól,
ahogy csak ő képes, úgy éli át
a szerelmet, a szépséget - 
a veszettség misztériumát.
Olyan érzés ez, mint amikor egy zongorán felejtett            
cigaretta ezüst spirálja fátyoltáncot
lejtett hajnali három óra tájban;
fényekbe villog a füst és a levegőbe olvad szét,
míg alatta a homályban
megannyi mámoros veszett
asztalkák köré sereglik hallgatni a zenét,
van, akire  csukott szemmel talál
a szaxofon-ének, mások előre dőlnek,
mintha lebegnének  a levegőben
a ringató ritmusok halmazán,
italukban jégkockát rázogatnak lazán.          

Igen, ez az a veszett, éjféltájt ébredő bűvölet,
mikor az embernek hazamenni semmi kedve,
főként most, hiszen  olyat hall,
hogy szemét a testes férfin felejti, a tenor szaxofonon,
amely úgy fekszik a mellén, akár egy aranyszínű hal.

Előre jön az emelvény széléhez
és a hangszerét nekem leadja.
Bólint, biztat, hogy játsszam.
Számhoz illesztem, először félénk a hangja,
aztán fújom tele tüdőből,
állni látszik az idő, dől a bibap szóló 
a tubából, már mindenki együtt dibdábol, 
nincs veszettebb nálunk, és anélkül,
hogy tudnánk, gyönyörűvé válunk.

Taking Off Emily Dickinson's Clothes

First, her tippet made of tulle, 
easily lifted off her shoulders and laid
on the back of a wooden chair. 

And her bonnet, 
the bow undone with a light forward pull. 

Then the long white dress, a more
complicated matter with mother-of-pearl
buttons down the back, 
so tiny and numerous that it takes forever
before my hands can part the fabric, 
like a swimmer's dividing water, 
and slip inside. 

You will want to know 
that she was standing
by an open window in an upstairs bedroom, 
motionless, a little wide-eyed, 
looking out at the orchard below, 
the white dress puddled at her feet
on the wide-board, hardwood floor. 

The complexity of women's undergarments
in nineteenth-century America
is not to be waved off, 
and I proceeded like a polar explorer
through clips, clasps, and moorings, 
catches, straps, and whalebone stays, 
sailing toward the iceberg of her nakedness. 

Later, I wrote in a notebook
it was like riding a swan into the night, 
but, of course, I cannot tell you everything -
the way she closed her eyes to the orchard, 
how her hair tumbled free of its pins, 
how there were sudden dashes 
whenever we spoke. 

What I can tell you is
it was terribly quiet in Amherst
that Sabbath afternoon, 
nothing but a carriage passing the house, 
a fly buzzing in a windowpane. 

So I could plainly hear her inhale
when I undid the very top
hook-and-eye fastener of her corset 

and I could hear her sigh when finally it was unloosed, 
the way some readers sigh when they realize
that Hope has feathers, 
that reason is a plank, 
that life is a loaded gun
that looks right at you with a yellow eye.

VETKŐZTETNI EMILY DICKINSONT

Első a tüll körgallérja,
könnyedén leemelni a válláról
és egy karosszék támlájára fektetni.

Majd a főkötő, a masni
oldása a szalag finom előre húzásával.

Aztán a hosszú fehér ruha, sokkal
komplikáltabb dolog, gyöngyház gombokkal
végig a háton, picik és annyi,
hogy egy örökkévalóság, mire sikerül
kézzel szétválasztani,
ahogy az úszó a vizet,
mielőtt mélyebbre siklik.

Tudnod kell majd,
hogy a nyitott ablaknál állt ő
egy emeleti hálószobában,
mozdulatlanul, tágra nyílt kis szemével
nézett ki a lenti kertre,
fehér ruhája a lábához, a keményfa padló
széles pallóira hullott.

A női alsónemű komplexitása
a 19. század Amerikájában
nem intézhető el egy kézlegyintéssel, úgy haladtam
előre vele, mint egy sarkkutató, klipszek és klapszok,
móló-cölöpök, zárnyelvek, pántok, fűző-halcsontok
között vitorláztam meztelenségének jéghegye felé.

Később írtam egy enlékkönyvbe arról,
hogy ez hasonló volt, mint hattyú hátán haladni az éjbe,
de, természetesen, mindent nem mondhatok el -
azt, ahogy szemét lehúnyta, a kertre már nem nézett,
a tűktől megszabadult haja hogyan gördült le,
hogyan rezzentette meg őt újra-és újra a váratlan szó.

Annyit mondhatok csupán,
rettentő nyugalom volt Amherstben
a Szabbat délutánján,
csak valami hintó haladt el a ház mellet halkan,
és az ablak zugába záródott légy zümmögött olykor.

Így fesztelen hallottam a légzését,
amikor fűzője fölső
pántjának kapcsait oldottam.

Hallottam sóhaját, mikor végre meglazult,
mint ahogy némely olvasó is sóhajt, mikor ráeszmél,
hogy a reménynek szárnya van,
hogy gyakran falba ütközünk,
hogy az élet töltött fegyver,
sárga szeme ránk mered.

 

 

BUDAPEST

My pen moves along the page
like the snout of a strange animal
shaped like a human arm
and dressed in the sleeve of a loose green sweater

I watch it sniffing the paper ceaselessly
intent as any forager that has nothing on its mind
but the grubs and insects
that will allow it to live another day

It wants only to be here tomorrow
dressed, perhaps, in the sleeve of a plaid shirt
nose pressed against the page
writing a few more dutyful lines

while I gaze out the window
and imagine Budapest
or some other city
where I have never been

 

BUDAPEST

Tollam úgy halad a lapon,
mintha emberi kézfejre emlékeztető
nyakat és állat dugna ki zöld szvetter
bő ujjából egy ragadozó állat.

Látom, szaglássza a papírt, szorgalmas
kurkász, miközben más gondolata nincs,
csak a rovar- és lárva zsákmány,
a túlélést jelentő kincs.

Azt szeretné csupán, hogy itt lehessen holnap,
akár egy szűk gyapjú ingujjba bújna,
orrát a papírhoz szorítaná,
leírna néhány engedelmes sort újra.

Én közben bámulok ki az ablakon,
elképzelem Budapestet,
vagy valamely másik várost,
szemem előtt megjelennek csuda estek.

 

 

 

Japan 

 

Today I pass the time reading
a favorite haiku,
saying the few words over and over.

It feels like eating
the same small, perfect grape
again and again.

I walk through the house reciting it
and leave its letters falling
through the air of every room.

I stand by the big silence of the piano and say it.
I say it in front of a painting of the sea.
I tap out its rhythm on an empty shelf.

I listen to myself saying it,
then I say it without listening,
then I hear it without saying it.

And when the dog looks up at me,
I kneel down on the floor
and whisper it into each of his long white ears.

It's the one about the one-ton temple bell
with the moth sleeping on its surface,

and every time I say it, I feel the excruciating
pressure of the moth
on the surface of the iron bell.

When I say it at the window,
the bell is the world
and I am the moth resting there.

When I say it at the mirror,
I am the heavy bell
and the moth is life with its papery wings.

And later, when I say it to you in the dark,
you are the bell,
and I am the tongue of the bell, ringing you,

and the moth has flown
from its line
and moves like a hinge in the air above our bed.

 

 

JAPÁN

 

Egy népszerű haiku olvasásával
múlatom ma az időt,
mondogatom a pár szót újra és újra.

Olyan ez, mintha ugyanazt az apró,
eszményi szőlőt rágcsálnám
megint és megint.

Bejárom a házat, úgy ismételgetem
és a leveleit szállongani hagyom
a szobák szabad légterében.

Állok a zongora nagy csendjében és mondom.
Mondom a tenger előtt, ami festményen van.
Egy üres polcon a ritmusát verem.

Hallgatom magam, ahogy mondom,
aztán mondom, de nem hallgatom,
aztán hallom, pedig nem is mondom.

És amikor a kutya felnéz rám,
letérdelek mellé a padlóra
és a két hosszú, fehér fülébe súgom.

Őt, a mono-ton harang egy-ét,
a rajta alvó éjjeli pillével,

és valahányszor mondom, érzem
a lepke  iszonyatos súlyát
az acélharang felületén.

Mikor az ablaknál mondom,
a harang a világ,
és én vagyok a pihenő pille rajta.

Amikor a tükör előtt mondom,
én vagyok a súlyos harang,
és a lepke az élet, hártyavékony szárnyaival.

És később, amikor neked mondom a sötétben,
te vagy a harang,
én a nyelve vagyok, dajkállak téged,

a pille meg sorát hagyta,
az ágyad fölé röppent,
szárnya csiki-csuki ajtózsanér.

 

 

 

 

 

Madmen 

They say you can jinx a poem
if you talk about it before it is done.
If you let it out too early, they warn,
your poem will fly away,
and this time they are absolutely right.

Take the night I mentioned to you
I wanted to write about the madmen,
as the newspapers so blithely call them,
who attack art, not in reviews,
but with breadknives and hammers
in the quiet museums of Prague and Amsterdam.

Actually, they are the real artists,
you said, spinning the ice in your glass.
The screwdriver is their brush.
The real vandals are the restorers,
you went on, slowly turning me upside-down,
the ones in the white doctor's smocks
who close the wound in the landscape,
and thus ruin the true art of the mad.

I watched my poem fly down to the front
of the bar and hover there
until the next customer walked in--
then I watched it fly out the open door into the night
and sail away, I could only imagine,
over the dark tenements of the city.

All I had wished to say
was that art was also short,
as a razor can teach with a slash or two,
that it only seems long compared to life,
but that night, I drove home alone
with nothing swinging in the cage of my heart
except the faint hope that I might
catch a glimpse of the thing
in the fan of my headlights,
maybe perched on a road sign or a street lamp,
poor unwritten bird, its wings folded,
staring down at me with tiny illuminated eyes.

 

 

 

 

 

VESZETTEK

 

Ne beszélj a versről, mielőtt elkészült,
mondják, mert elátkozod.
Ha túl korán szabadon engeded,
a költemény messze száll, figyelmeztetnek,
és ebben teljesen igazuk van.

Vegyük azt az estét, amelyet említettem neked:
írni akartam a veszettekről,
amilyen vidoran az újságok nevezik őket,
akik pusztítják a művészetet nemcsak szavakban,
hanem konyhakéssel és kalapáccsal is,
Prága és Amsterdam meghitt múzeumaiban.

Alkalmasint, mondtad jeget forgatva
poharadban, ők az igazi művészek.
A csavarhúzó az ecsetük.
Viszont a restaurátorok a vandálok valójában,
folytattad, lassan fejtetőre állítva engem
és azokat a fehér orvosi köpenyes művészeket,
akik zárni szokták a tájkép sebét, tehát
a veszettek derék művét rombolják.

Figyeltem a versem, ahogy a söntés elé leszállt,
imbolygott addig, amikor egy újabb vendég bejött,
láttam, hogy mellette kiszökik az éjszakába
és elvitorlázik, úgy képzeltem,
a város sötét bérházai fölé.

Mindezzel annyit akartam mondani,
hogy a  művészet is rövid,
a borotva egy-két nyesése arra tanít,
hogy csak az élethez képest látszik hosszúnak.
Akkor éjjel egyedül vezettem haza,
semmi sem ringott a szívem zárkájában,
csak a halvány remény, hogy a reflektorom
csóvájában elkaphatok valami tükröződést,
talán egy útjelzőn, vagy utcai lámpán
zárt szárnyakkal gubbasztó árva madarat,
ahogy felvillanó kicsiny szemével bámul le rám.
 

 

 

 

Man Listening To Disc 

This is not bad --
ambling along 44th Street
with Sonny Rollins for company,
his music flowing through the soft calipers
of these earphones,

as if he were right beside me
on this clear day in March,
the pavement sparkling with sunlight,
pigeons fluttering off the curb,
nodding over a profusion of bread crumbs.

In fact, I would say
my delight at being suffused
with phrases from his saxophone --
some like honey, some like vinegar --
is surpassed only by my gratitude

to Tommy Potter for taking the time
to join us on this breezy afternoon
with his most unwieldy bass
and to the esteemed Arthur Taylor
who is somehow managing to navigate

this crowd with his cumbersome drums.
And I bow deeply to Thelonious Monk
for figuring out a way
to motorize -- or whatever -- his huge piano
so he could be with us today.

This music is loud yet so confidential.  
I cannot help feeling even more
like the center of the universe
than usual as I walk along to a rapid
little version of "The Way You Look Tonight,"

and all I can say to my fellow pedestrians,
to the woman in the white sweater,
the man in the tan raincoat and the heavy glasses,
who mistake themselves for the center of the universe --
all I can say is watch your step,

because the five of us, instruments and all,
are about to angle over
to the south side of the street
and then, in our own tightly knit way,
turn the corner at Sixth Avenue.

And if any of you are curious
about where this aggregation,
this whole battery-powered crew,
is headed, let us just say
that the real center of the universe,

the only true point of view,
is full of hope that he,
the hub of the cosmos
with his hair blown sideways,
will eventually make it all the way downtown.

 

AMIKOR A FÉRFI LEMEZT HALLGAT

Nem rossz ez -
ballagni végig a 44. Utcán
Sonny Collins társaságában,
az ő muzsikája árad a fülhallgatóm
lágy regiszteréből,

mintha mellettem jönne közvetlenül,
ezen a tiszta márciusi napon,
szikrázó kövezet a napfényben,
elszórt morzsák fölött bólingató
galambok röppennek fel a szegélyről.

Arról a gyönyörről beszélek,
amit az ő szaxofonjának
motívumai váltanak ki belül -
egyik mint a méz, másik mint az ecet -
olyan, amit csak a hálám múlhat felül

Tommy Potter iránt, aki időt szakított,
hogy velünk tartson a szellős délutánon,
a maga alig átfogható basszusával,
és a tisztelt Arthur Taylor iránt,
akinek sikerül zajos dobjaival

navigálnia valahogy ezt a gyülekezetet.
És mélyen meghajlok Thelonianis Monk előtt,
aki megoldotta, hogy, úgy szólván,
motorizálja hatalmas zongoráját,
és így ma velünk lehet.

Ez a muzsika erőteljes, mégis diszkrét.
Nem tehetek róla, még inkább az univerzum
közepének érzem magam, mint szoktam,
amikor a "The Way You Look Tonight,"
rövidített változatán végigmegyek,

és annyit mondhatok sétáló társamnak,
a hölgynek a fehér kardigánban, hogy
a bézs esőköpenyt viselő szemüveges férfi,
aki vele az univerzum közepének hihetné magát -
nem  mondhatok mást, az ön léptén a szeme,

és ezért mi mind az öten, hangszerek,
meg minden, készségesen
fordulunk az utca déli oldalára,
aztán teljes egyetértésben
a Sixth Avenue-re a saroknál.

És ha netán bárki kíváncsi,
hogy hová is tart ez a kompánia,
ez az akku-töltetű legénység,
hadd mondjak csak annyit,
irány az univerzum közepe,

az egyetlen igazi szempont,
a nem csillapodó remény,
és ami őt, szélfútta hajával,
a kozmosz súlypontjává teszi,
talán az egész odavezető út.

 

 

 

 

The dead 

 

The dead are always looking down on us, they say.
while we are putting on our shoes or making a sandwich,
they are looking down through the glass bottom boats of heaven
as they row themselves slowly through eternity.

They watch the tops of our heads moving below on earth,
and when we lie down in a field or on a couch,
drugged perhaps by the hum of a long afternoon,
they think we are looking back at them,
which makes them lift their oars and fall silent
and wait, like parents, for us to close our eyes.

 

 

 

A HALOTTAK

 

Mondják, a halottak ránk folyton lenéznek.
Csónakjukban áteveznek lassan az örökléten,
üvegfenéken át látják, mit csinálunk éppen,
látják minden mozdulatát a lábnak, a kéznek.

Nézik, lenn a glóbuszon fejtetőnk hogy mozog,
és ha kábán, amit a hosszú délután okozott,
lefekszünk a mezőn, vagy egy heverőre,
azt gondolják, várakozón visszanézünk rájuk,
és akkor, mint a lassan ránk hulló álmunk őre,
a vízből csendben kiemelik az evezőlapátjuk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

CONSOLATION

 

How agreeable it is not to be touring Italy this summer,
wandering her cities and ascending her torrid hilltowns.
How much better to cruise these local, familiar streets,
fully grasping the meaning of every roadsign and billboard
and all the sudden hand gestures of my compatriots.

There are no abbeys here, no crumbling frescoes or famous
domes and there is no need to memorize a succession
of kings or tour the dripping corners of a dungeon.
No need to stand around a sarcophagus, see Napoleon's
little bed on Elba, or view the bones of a saint under glass.

How much better to command the simple precinct of home
than be dwarfed by pillar, arch, and basilica.
Why hide my head in phrase books and wrinkled maps?
Why feed scenery into a hungry, one-eyes camera
eager to eat the world one monument at a time?

Instead of slouching in a café ignorant of the word for ice,
I will head down to the coffee shop and the waitress
known as Dot. I will slide into the flow of the morning
paper, all language barriers down,
rivers of idiom running freely, eggs over easy on the way.

And after breakfast, I will not have to find someone
willing to photograph me with my arm around the owner.
I will not puzzle over the bill or record in a journal
what I had to eat and how the sun came in the window.
It is enough to climb back into the car

as if it were the great car of English itself
and sounding my loud vernacular horn, speed off
down a road that will never lead to Rome, not even Bologna. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

VIGASZ

 

De jó, hogy az idén nem nyaralunk Olaszországban,
minek kutyagolni a városaiban, megmászni zord hegyeit,
mennyivel jobb itt helyben, az ismerős utcákat járni,
hisz olyan magával ragadó a sok útjelző és plakát
szövege, és honfitársaim minden váratlan kézjele.

Nincsenek apátságok, málladozó freskók, nagyhírű dómok,
nem kell memorizálni királyok sorát, vagy bejárni
egy várbörtön csöpögő sarkait. Itt nem kell ácsorogni
egy szakofág körül, nézegetni Napolen kicsi ágyát az Elbán,
vagy egy szent csontjaira meredni, üveglap alatt.

Mennyivel jobb az otthon együtt érző környezetében,
mint oszlopok, boltívek, bazilikák mellett eltörpülni.
Miért dugjam szótárakba a fejem, meg gyűrött térképekbe?
A látványt miért az én éhes, félszemű kamerám falja fel és
várja mohón, hogy egyetlen műemlékként a világot nyelje el?

Toporognék egy presszóban és nem tudnám,
hogy hívják a jeget, akkor inkább irány a bolt,
ahol pedig a kisasszony neve Kábó. Nem bírok
a reggeli sajtó dzsungelével, nyelvi akadály nem számít,
idegen idiómák a levegőben, és hozzá Eggs over Easy rock.

Reggeli után senki sem jön a kedves ötlettel,
csináljunk fotót úgy, hogy átölelem a tulaj nyakát.
Nem töröm a fejem a számlán, mit és mennyitt
fogyasztottam, és mit keres benne egy telefonszám.
Éppen elég visszamászni az autóba,

ha maga a nagyszerű angol volna is, 
harsány köznépi kürtszóval rohanás az úton végig,
amely véletlenül sem  Rómába vezet, de még Bolognába sem.

 

 

 

 

 

 

 

 

CONSOLATION II.

 

See, Phoebus breaking from the willing skies,

See, how the soaring Lark, does with him rise,

And through the air, is such a journy borne

As if she never thought of a return.

Now, to his noon, behold him proudly goe,

And look with scorn, on all that's great below.

A Monark he, and ruler of the day,

A fav'rite She, that in his beams does play.

Glorious, and high, but shall they ever bee,

Glorious, and high, and fixed where now we see?

No, both must fall, nor can their stations keep,

She to the Earth, and he below the Deep,

At night both fall, but the swift hand of time

Renews the morning, and again they climb,

Then let no cloudy change, create my sorrow,

I'll think it’s night, and I may rise to-morrow.

 

VIGASZTALÁS

Nézd Főbuszt, az alázatos égbből tört elő,
nézd, milyen hosszú úton vándorol el Ő,
vele lebeg a pacsirta, egyre feljebb tartva,
mintha visszatérni sohasem akarna.

Delelőre Ő most büszke tartással halad,
bármely nagyságot lenéz az égbolt alatt,

Uralkodó, megszabja, nappal, vagy éj jön-e,
sugarában játszani, egy kedvenc lány öröme.
 

Dicsők és fennköltek ott, de maradnak-e mindig,
ahonnan most dicsfényük garmadával hintik?
 

Nem, az a csúcs kettejüknek nem örök helye,
alászáll a lány a Földre, Ő meg a Mélybe le,
éjjel süllyed mindkettő, de az idő gyors keze int,
reggel lesz majd újra, emelkednek megint. 

Csak az ég be ne boruljon, azt hinném, hogy éjjel van,
és korábban nem kell kelnem, mint majd holnap hajnalban.

 

 

 

I Go Back To The House For A Book

I turn around on the gravel
and go back to the house for a book,
something to read at the doctor’s office,
and while I am inside, running the finger
of inquisition along a shelf,
another me that did not bother
to go back to the house for a book
heads out on his own,
rolls down the driveway,
and swings left toward town,
a ghost in his ghost car,
another knot in the string of time,
a good three minutes ahead of me—
a spacing that will now continue
for the rest of my life.
Sometimes I think I see him
a few people in front of me on a line
or getting up from a table
to leave the restaurant just before I do,
slipping into his coat on the way out the door.
But there is no catching him,
no way to slow him down
and put us back in synch,
unless one day he decides to go back
to the house for something,
but I cannot imagine
for the life of me what that might be.
He is out there always before me,
blazing my trail, invisible scout,
hound that pulls me along,
shade I am doomed to follow,
my perfect double,
only bumped an inch into the future,
and not nearly as well-versed as I
in the love poems of Ovid—
I who went back to the house
that fateful winter morning and got the book. 

 

 

 

 

 

 

VISSZAMEGYEK A HÁZBA EGY KÖNYVÉRT

 

Sarkonfordulok a kavicsos úton
és megyek vissza a házba egy könyvért,
legyen mit olvasnom az orvosi váróban,
és mialatt bent végigfuttatom
inkvizícós ujjaim a polcon,
másik énem nem bajlódik azzal,
hogy visszajöjjon a házba egy könyvért,
külön programja szerint indul el,
lefelé a kocsifelhajtón,
és uccu neki, irány a város,
egy szellem a szellemkocsijában,
másodcsomó az idő fonalán,
jó három perccel előttem -
idő-hézag ez, amely már fennmarad
az életem hátralévő részében.
Olykor látom őt gondolatban,
néhány emberrel előrébb áll egy sorban,
vagy egy asztaltól kel fel éppen,
hogy elhagyja az éttermet az orrom előtt,
a kabátjábát út közben kapja fel.
És nincs fogásom rajta,
nem lehet lassítani őt,
visszahozni szinkronba magunkat,
hacsak egyik nap el nem határozza,
hogy visszamegy a házba valamiért,
bár az életben sem tudnám kitalálni,
ugyan mi lehetne az.
Kívül van rajtam, mindig előttem,
mutatja a csapást, látomásos úttörő,
maga után vonszoló kopó,
árnyalak, akinek követésére ítéltettem,
arasznyival a jövőbe lökött,
tökéletes duplikációm -
de közel sem olyan jártas
Ovidiusz szerelmes verseiben, mint én,
én, aki visszamentem a házba azon a fatális
téli reggelen és ma is őrzöm azt a könyvet.

 

 

 

 

   

 

 

EMBRACE

 

You know the parlor trick.
wrap your arms around your own body
and from the back it looks like
someone is embracing you
her hands grasping your shirt
her fingernails teasing your neck
from the front it is another story
you never looked so alone
your crossed elbows and screwy grin
you could be waiting for a tailor
to fit you with a straight jacket
one that would hold you really tight. 

 

 

 

ÖLELÉS

 

Ismerjük az ölelős trükköt.
Mikor saját magad karolod át,
olyan ez pont, hátulról nézve,
mint mikor valaki más fonódik rád,
lehet egy hölgy karja az ingeden,
érzéki ujjának nyakad esik kézre.
Elölnézetből viszont egész más az ábra,
sosem látszottál még ilyen árvának,
nem mozdulhat a vállad és a kezed sem,
akár egy szabót is várhatnál ilyen pózban,
aki egyenes zakót illeszt majd rád,
hogy az tartson meg igazán feszesen…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

By a swimming pool outside Syracusa

 

All afternoon I have been struggling

to communicate in Italian

with Roberto and Giuseppe, who have begun

to resemble the two male characters

in my Italian for Beginners,

the ones who are always shopping

or inquiring about the times of trains,

and now I can hardly speak or write English.

 

I have made important pronouncements

in this remote limestone valley

with its trickle of a river,

stating that it seems hotter

today even than it was yesterday

and that swimming is very good for you,

very beneficial, you might say.

 

I also posed burning questions

about the hours of the archaeological museum

and the location of the local necropolis.

 

But now I am alone in the evening light

which has softened the white cliffs,

and I have had a little gin in a glass with ice

which has softened my mood or—

how would you say in English—

has allowed my thoughts to traverse my brain

with greater gentleness, shall we say,

 

or, to put it less literally,

this drink has extended permission

to my mind to feel—what's the word?—

a friendship with the vast sky

which is very—give me a minute—very blue

but with much great paleness

at this special time of day, or as we say in America, now.

 

 

 

 

 

 

 

 

EGY ÚSZÓMEDENCÉNÉL SZIRAKÚZA HATÁRÁBAN

 

Egész délután az olasszal gyűrkőztem,
hogy értsem Robertót és Giuseppét,
akik már-már emlékeztetni kezdtek
az Olasz Nyelv Kezdőknek c. könyvem
két hímnemű figurájára,
azokra, akik folyton vásárolnak,
a vonatok indulásáról érdeklődnek.
Így aztán lassan elfelejtek
angolul beszélni és írni.

Sarkalatos megállapításokat szögeztem le,
ebben a maga kis patakjával csörgedező,
távoli, mészköves völgyben,
például, hogy ma melegebbnek
tűnik az idő, mint tegnap volt,
meg hogy az úszás jót tesz mindenkinek,
igen hasznos, mondhatnánk.

Bedobtam agyafúrt kérdéseket is,
az archeologiai múzem fogadó óráiról
és a helyi nekropolisz hollétének koordinátáiról.

 Most azonban magam maradtam az esti fényben,
amely meglágyítja a sziklákat,
eldajkálta az én hangulatomat is
egy pohárka gin jéggel –
vagy, ahogy az angolban mondanánk –
nyájasabb gondolatoknak
tárt kaput elmémben,

kevésbé választékosan, ez az itóka
növelte az agyam készségét – hogy is mondják –
fraternálni a határtalan égbolttal,
ami nagyon – pillanat – nagyon …kék,
bár a színe nem annyira élénk
a napnak ebben a  különös órájában,
vagy, ahogy Amerikában mondjuk, most.

 

 

 

 

 

 

 

Dharma

 

The way the dog trots out the front door

every morning

without a hat or an umbrella,

without any money

or the keys to her doghouse

never fails to fill the saucer of my heart

with milky admiration.

Who provides a finer example

of a life without encumbrance—

Thoreau in his curtainless hut

with a single plate, a single spoon?

Gandhi with his staff and his holy diapers?

 

Off she goes into the material world

with nothing but her brown coat

and her modest blue collar,

following only her wet nose,

the twin portals of her steady breathing,

followed only by the plume of her tail.

If only she did not shove the cat aside

every morning

and eat all his food

what a model of self-containment she

would be,

what a paragon of earthly detachment.

If only she were not so eager

for a rub behind the ears,

so acrobatic in her welcomes,

if only I were not her god.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

DHARMA

 

Az a látvány, ahogy reggelenként
a kutya az ajtón kiüget,
se kalap se esernyő,
pénz semmi,
sehol a kutyaház kulcsai;
mindig csordultig tölti a szívem tálacskáját
a csodálat tejével.

Ki adhatja szebb példáját
a bonyodalom nélküli életnek,
mint Thoreau a puszta kunyhójában,
egyetlen tányérral és egy árva kanállal?
Gandhi a követőivel, szent terítőjével?
Őkelme pedig kisétál az anyagi világba,
más sincs rajta, csak a barna bundája,
meg a szerény, kék karika a nyakán,
nedves kis orrát követi csupán,
szimatoló szuszogásának iker kapuját,
őt meg csak farkának pamacsa követi.

Hacsak nem lökné félre a macskát
minden reggel
és falná fel előle az egész ételét,
micsoda példája lehetne az önfegyelemnek,
a földhözragadtságtól elemelkedettségnek,
 micsoda példája!
Ha nem  volna oda annyira,
hogy vakargassák a füle tövét,
ha nem úgy örülne nekem, mint egy
 akrobata, ha nem az istene volnék.

 

 

 

 

 

 

 

 

Directions

You know the brick path in the back of the house,

the one you see from the kitchen window,

the one that bends around the far end of the garden

where all the yellow primroses are?

And you know how if you leave the path

and walk into the woods you come

to a heap of rocks, probably pushed

down during the horrors of the Ice Age,

and a grove of tall hemlocks, dark green now

against the light-brown fallen leaves?

And farther on, you know

the small footbridge with the broken railing

and if you go beyond the you arrive

at the bottom of sheep's head hill?

Well, if you start climbing, and you

might have to grab on to a sapling

when the going gets steep,

you will eventually come to a long stone

ridge with a border of pine trees

which is a high as you can go

and a good enough place to stop.

 

The best time for this is late afternoon

en the sun strobes through

the columns of trees as you are hiking up,

and when you find an agreeable rock

to sit on, you will be able to see

the light pouring down into the woods

and breaking into the shapes and tones

of things and you will hear nothing

but a sprig of a birdsong or leafy

falling of a cone or t through the trees,

and if this is your day you might even

spot a hare or feel the wing-beats of geese

driving overhead toward some destination.

 

But it is hard to speak of these things

how the voices of light enter the body

and begin to recite their stories

how the earth holds us painfully against

ts breast made of humus and brambles

how we will soon be gone regard

the entities that continue to return

greener than ever, spring water flowing

through a meadow and the shadows of clouds

passing over the hills and the ground

where we stand in the tremble of thought

taking the vast outside into ourselves.

 

Still, let me know before you set out.

Come knock on my door

and I will walk with you as far as the garden

with one hand on your shoulder.

I will even watch after you and not turn back

to the house until you disappear

into the crowd of maple and ash,

heading up toward the hill,

piercing the ground with your stick.

 

 

 

IRÁNYOK

Tudod-e, hogy a téglajárda a ház mögött,
amit az ablakomból láthatsz,
a kert végénél elkanyarodik,
ott, ahol az a sok sárga kankalin van?
És tudod, hogy ha az ösvényről letérsz
a fák közé, szikladarabok halmazához érkezel,
amely talán a jégkorszak
viszontagságai idején keletkezett?
meg hogy a bürök magas bozótja most sötétzöld
a lehullott levelek világosbarnája mellett?
Azután ismered-e a kis gyaloghidat
törött korlátjával, és tudod-e, ha átmész rajta,
a Bárányfej-hegy lábánál vagy?
Nos, ha elindulsz fölfelé, és meglehet,
suhángokba kell kapaszkodnod,
amikor az út meredekké válik,
végül egy fenyőerdővel határos,
 hosszú sziklagerinchez érkezel,
és amikor olyan magasságba értél,
ameddig csak bírja a lábad,
az a hely pont arra való, hogy megpihenj.

Legkedvezőbb minderre a késődélután,
amikor a nap átvillog a fák törzse között,
miközben te kapaszkodsz, és amikor
alkalmas sziklát találsz, hogy leülj rá,
láthatod a lombokon át beömlő fényt
a formák és tónusok között,
és nem hallasz mást,
csak egy madár pittyegését,
vagy egy lombról lombra hulló toboz
halk surranását, és ha jó napod van,
még egy nyulat is megleshetsz,
vagy elérhet hozzád a fejed fölött
vonuló ludak szárnyának suhogása.

Nem könnyű mindezt elmondani,
a fény hangjai hogyan hatolnak a testbe,
és kezdik mesélni történetüket,
milyen fájdalmasan nehezedünk a föld
mellkasára, húmuszának tüskés bozótjára,
és hogy elmegyünk nemsokára,
folytatva lényünk útját a körforgásban,
forrásvizek futnak át a mezőn,
mely zöldebb, mint  valaha,
felhők árnyéka utazik a hegyeken,
aggódva vetjük meg lábunk a földön,
és magunkba fogadjuk a roppant külvilágot.

Szólj, ha úgy döntöttél!


Gyere, kopogj az ajtómon,
én elkísérlek, végig kerten,
kezem a válladon.

És majd nézek utánad, nem fordulok meg,
csak mikor már szem elől vesztettelek,
kaptatsz a hegyre, kőrisek és juharok
között, botoddal a talajt tetoválod,
akkor a házba visszamegyek.
 

 

For Bartleby the Scrivener

"Every time we get a big gale around here

 some people just refuse to batten down.”

we estimate that

 

ice skating into a sixty

mile an hour wind, fully exerting

the legs and swinging arms

 

you will be pushed backward

an inch every twenty minutes.

in a few days, depending on

the size of the lake,

the backs of your skates

will touch land.

you will then fall on your ass

and be blown into the forest.

if you gather enough speed

by flapping your arms

and keeping your skates pointed

 

you will catch up to other

flying people who refused to batten down.

you will exchange knowing waves

as you ride the great wind north.

 

BARTLEBYNEK, AZ ÍRNOKNAK

Milyen is az ember, beszélhetsz néhánynak,
ha jön a szélvihar, arra fittyet hánynak.

Gondoljuk csak el,

ha a szél óránként hatvan mérföldes,
minden húsz percben jó arasznyival tolja vissza
a teljes erőbevetéssel korcsolyázót is,

bármekkora legyen a tó,
néhány napon belül
a partjáig hátrálsz,

akkor seggre esel,
a szél az erdőbe sodor,
és ha verdesel a karjaiddal,
a korcsolyád meg szélirányba áll,
elég sebességet gyűjthetsz,

hogy felkapjon, és együtt kóvályogj
azokkal, akik szintén fittyet hánynak.
Rájössz majd, ha egy ideig lovagolod,
hogy az északi szél nem is tréfadolog.

 

 

Christmas Sparrow

The first thing I heard this morning
was a soft, insistent rustle,
the rapid flapping of wings
against glass as it turned out,

a small bird rioting
in the frame of a high window,
trying to hurl itself through
the enigma of transparency into the spacious light.

A noise in the throat of the cat
hunkered on the rug
told me how the bird had gotten inside,
carried in the cold night
through the flap in a basement door,
and later released from the soft clench of teeth.

Up on a chair, I trapped its pulsations
in a small towel and carried it to the door,
so weightless it seemed
to have vanished into the nest of cloth.

But outside, it burst
from my uncupped hands into its element,
dipping over the dormant garden
in a spasm of wingbeats
and disappearing over a tall row of hemlocks.

Still, for the rest of the day,
I could feel its wild thrumming
against my palms whenever I thought
about the hours the bird must have spent
in the shadows of that room,
hidden in the spiky branches
of our decorated tree, breathing there
among metallic angels, ceramic apples, stars of yarn,

its eyes open, like mine as I lie here tonight
picturing this rare, lucky sparrow
tucked into a holly bush now,
a light snow tumbling through the windless dark.

 

 

 

KARÁCSONYI VERÉB


Amit ma reggel először meghallottam,
ismétlődő zaj volt,
egy kismadár vergődése,
madárszárnyak csapkodása

az ablaküvegen.
Újra-és újra indult volna
a magas párkányról a határtalan fénybe,
a csalóka transzparencián át.

A szőnyeget gyúró macska
torkának izgatott hangjai
arról árulkodtak, hogy ő hozhatta be
a madarat a hideg éjszakából
az alagsori, saját csapóajtóján át
és a szobában elszalaszthatta valahogy.

Székre álltam, egy kis kendővel
fogtam be, szinte súlytalan volt,
riadt szívverését az anyagon át is
sejtettem utamban az ajtóhoz.

És kint, a nyitott tenyeremből
szinte kilőtte magát, elemébe, a térbe,
heves szárnycsapással
a még szendergő kert fölé berregett
és eltűnt a bürök magas bokra fölött.

A nap hátra lévő részében
tenyeremben éreztem a mocorgását,
valahányszor azokra az órákra gondoltam,
amelyeket a madárnak a szoba
homályában kellet töltenie,
ott lapult a feldíszített fa tűlevelű ágán,
fémangyalkák és plasztik csillagok között,

nyitott szemmel, mint ahogy ma este
én fekszem itt, és elbeszélem
a karácsonyi verebet, most egy magyalbokor
mélyén, puha hópelyhek hullásában.

 

 

Fishing on the Susquehanna in July

I have never been fishing on the Susquehanna
or on any river for that matter
to be perfectly honest.

Not in July or any month
have I had the pleasure -- if it is a pleasure --
of fishing on the Susquehanna.

I am more likely to be found
in a quiet room like this one --
a painting of a woman on the wall,

a bowl of tangerines on the table --
trying to manufacture the sensation
of fishing on the Susquehanna.

There is little doubt
that others have been fishing
on the Susquehanna,

rowing upstream in a wooden boat,
sliding the oars under the water
then raising them to drip in the light.

But the nearest I have ever come to
fishing on the Susquehanna
was one afternoon in a museum in Philadelphia,

when I balanced a little egg of time
in front of a painting
in which that river curled around a bend

under a blue cloud-ruffled sky,
dense trees along the banks,
and a fellow with a red bandana

sitting in a small, green
flat-bottom boat
holding the thin whip of a pole.

That is something I am unlikely
ever to do, I remember
saying to myself and the person next to me.

Then I blinked and moved on
to other American scenes
of haystacks, water whitening over rocks,

even one of a brown hare
who seemed so wired with alertness
I imagined him springing right out of the frame. 

 

 

HORGÁSZAT A SUSQUEHANNÁN JÚLIUSBAN

Sohasem horgásztam a Susquehannán,
 vagy tettem ilyet bármely folyón,
hogy egészen őszinte legyek.

Sem júliusban, sem más hónapban,
nem adatott meg az öröm – ha ez öröm –
hogy horgásszam a Susquehannán.

Sokkal inkább fordulok elő
egy csendes sarokban, amilyen ez most –
egy nő, festményen, a falon,

az asztalon tálban mandarin,
miközben átgondolom az élményt,
milyen horgászni a Susquehannán.

Feldereng bennem némi kétely,
hogy akadhatnak olyanok, akik
horgásztak már a Susquehannán,

eveztek ár ellen egy ladikban,
vízbe merítették az evezőt,
és csillant a csepp rajta, mikor kiemelték.

Amikor a legközelebb álltam ahhoz,
hogy horgásszam a Susquehannán, az egy
délután volt Philadelphia egyik múzeumában,
az idő kis kapszulájával zsonglőrködtem,
amint egy festmény előtt álltam,
amelyen az a bizonyos folyó kanyargott,

a felhők fodrozta kék ég alatt,
testes fák a partok mentén,
és egy cimbora vörös batik-kendővel,

ült a kis zöld,
laposfenekű ladikjában,
tartotta egy karcsú bot nyelét.

Amit én feltehetően sohasem tennék,
emlékszem, ezt nemcsak magamban
mondtam, hanem a mellettem állónak is.

Aztán továbbléptem,
szénakazlak, sziklák között fehérlő víz
amerikai jelenetei felé,

volt ott egy barna hajú alak is,
aki olyan riadtnak és izgatottnak látszott,
hogy szinte vártam, mikor ugrik ki a kép keretéből.

 

Invention

Tonight the moon is a cracker,
with a bite out of it
floating in the night,

and in a week or so
according to the calendar
it will probably look

like a silver football,
and nine, maybe ten days ago
it reminded me of a thin bright claw.

But eventually --
by the end of the month,
I reckon --

it will waste away
to nothing,
nothing but stars in the sky,

and I will have a few nights
to myself,
a little time to rest my jittery pen. 

 

INVENCIÓ

Olyan ma a Hold,
mint egy kiharapott keksz,
imbolyog az éjszakában,

de a naptár azt jósolja,
egy-két hét és
ezüstlabda lesz,

néhány napja
vékony, fényes karcolásnak
láttam még én.

Úgy számolom
a napokat,
hogy a hónapunk legvégén

nyoma vész a fénylő gömbnek,
és csak néhány csillag lesz,
nem csüng más az égen,

szelíd éjszakáim jönnek,
gyors tollamra ráfér ez
a kis pihenő régen.

 

     

   

 

 Man in Space

 

All you have to do is listen to the way a man
sometimes talks to his wife at a table of people
and notice how intent he is on making his point
even though her lower lip is beginning to quiver,

and you will know why the women in science
fiction movies who inhabit a planet of their own
are not pictured making a salad or reading a magazine
when the men from earth arrive in their rocket,

why they are always standing in a semicircle
with their arms folded, their bare legs set apart,
their breasts protected by hard metal disks. 

 

 

 

FÉRFI AZ ŰRBEN

 

Elég, ha megfigyeled, hogyan beszél a férfi,
ha egy társaságban a feleségéhez is szól,

láthatod, milyen hajthatatlan mondja a magáét,
akkor is, mikor a másiknak remegni kezd a szája,

és rájössz, hogy a sci-fi filmekben a saját bolygójukon
élő asszonyokat miért nem úgy mutatják,
hogy salátát készítenek, vagy magazint olvasnak,
amikor a Földről férfiak érkeznek a rakétájukkal,

miért állnak mindig félkörben,
egymásba font karral, csupasz lábuk terpeszben,
miért fedi mellüket feszes fémkorong.

 

 

 

 

 

MORNING

Why do we bother with the rest of the day,
the swale of the afternoon,
the sudden dip into evening,

then night with his notorious perfumes,
his many-pointed stars?

This is the best—
throwing off the light covers,
feet on the cold floor,
and buzzing around the house on espresso—

maybe a splash of water on the face,
a palmful of vitamins—
but mostly buzzing around the house on espresso,

dictionary and atlas open on the rug,
the typewriter waiting for the key of the head,
a cello on the radio,

and, if necessary, the windows—
trees fifty, a hundred years old
out there,
heavy clouds on the way
and the lawn steaming like a horse
in the early morning. 

 

HOGYAN ÉBREDJÜNK KORAREGGEL

Mit izgat minket a nap hátralevő része,
az apadó délután,
az estébe hullásunk hirtelen,

aztán az éjjel, hírhedt illataival,
sziporkás csillagaival?

Amit ilyenkor a legjobb tenni -
félre a sötétítőkkel,
járjuk be a házat kávéért,
mezitláb a hideg padlón,

esetleg vizet löttyinteni az arcra,
egy marék vitamin -
de leginkább bejárni a házat kávéért,

nyitott szótár és atlasz a szőnyegen,
az írógép billentyűi startra készen,
a rádióban cselló szól,

és ha kell, ott vannak az ablakok –
fák, vagy ötven, egy százéves is
odakint,
párában a mező, mint egy felhevült ló,
súlyos felhők a maguk útján,
korareggel.

 

 

   Pinup

The murkiness of the local garage is not so dense
that you cannot make out the calendar of pinup
drawings on the wall above a bench of tools.
Your ears are ringing with the sound of
the mechanic hammering on your exhaust pipe,
and as you look closer you notice that this month's
is not the one pushing the lawn mower, wearing
a straw hat and very short blue shorts,
her shirt tied in a knot just below her breasts.
Nor is it the one in the admiral's cap, bending
forward, resting her hands on a wharf piling,
glancing over the tiny anchors on her shoulders.
No, this is March, the month of great winds,
so appropriately it is the one walking her dog
along a city sidewalk on a very blustery day.
One hand is busy keeping her hat down on her head
and the other is grasping the little dog's leash,
so of course there is no hand left to push down
her dress which is billowing up around her waist
exposing her long stockinged legs and yes the secret
apparatus of her garter belt. Needless to say,
in the confusion of wind and excited dog
the leash has wrapped itself around her ankles
several times giving her a rather bridled
and helpless appearance which is added to
by the impossibly high heels she is teetering on.
You would like to come to her rescue,
gather up the little dog in your arms,
untangle the leash, lead her to safety,
and receive her bottomless gratitude, but
the mechanic is calling you over to look
at something under your car. It seems that he has
run into a problem and the job is going
to cost more than he had said and take
much longer than he had thought.
Well, it can't be helped, you hear yourself say
as you return to your place by the workbench,
knowing that as soon as the hammering resumes
you will slowly lift the bottom of the calendar
just enough to reveal a glimpse of what
the future holds in store: ah,
the red polka dot umbrella of April and her
upturned palm extended coyly into the rain. 

 

 

 

 

TIPP-TOPP


A helyi garázs homálya nem annyira sűrű,
hogy ne lehetne kivenni a tipp-topp naptár ábráit
a szerszámos pad fölött a falon.
A szerelő a kipufogódat kalapálja,
cseng a füled tőle -
és ha közelebbről nézed, látható, hogy az e havi
modell nem az a fajta, aki a fűnyírót tolja,
szalmakalap és nagyon rövid, kék sort van rajta,
blúzát közvetlenül a melle alatt fogja össze egy gomb.
És nem az a másik sem, aki admirális sapkában
előre hajol, keze a móló korlátján pihen és pillantást
vet rád a vállán látható pici horgonyok fölött.
Nem, és ez most Március, a nagy szelek hónapja,
ezért aztán ő az egyetlen, aki kutyát sétáltat
a járdán, ezen a szélviharos napon.
Egyik kezével kalapját tartja a helyén,
másikban a kutya póráza,
így persze nem marad keze, hogy lenyomja
a derekáig felhullámzó szoknyát, és így jól
példázza a hosszú lábak, és, igen, a harisnyatartó
diszkrét apparátusának akaratlan láttatását.
Mondanom sem kell, a szél és a nyugtalan kutya
együttese a pórázt a bokája köré tekeri,
és ez meglehetősen kényszeredett és kilátástalan
helyzet látszatát kelti, amint cipőjének
képtelenül magas sarkán libikókázik.
Valami arra indít, hogy odamenj, hogy
megmentsd, kiskutyáját a karjaidba kapd,
levedd a pórázt, helyezd őt biztonságba -
és fogadd a feneketlen hálálkodást, ám
a szerelő a kocsidhoz hív, megnézni
valamit alatta, mert úgy látszik, belefutott
olyan problémába, ami miatt
többe fog kerülni, mint előzőleg mondta,
és kicsit tovább tart, mint gondolta.
Ezen nem tudsz segíteni, hallod a belső hangod
és visszamész a munkapad mellé,
tudod, hogy amint a kopácsolás újra indul,
meg fogod emelni a naptár alját, lassan,
éppen csak addig, hogy egy pillantásra lásd,
mit tartogat a jövő: aha,
Április vöröspettyes esernyője,
és alóla ő a nyitott tenyerét
az esőbe nyújtja szendén.

 

Study in orange and white

I knew that James Whistler was part of the Paris scene, 
but I was still surprised when I found the painting 
of his mother at the Musée d'Orsay 
among all the colored dots and mobile brushstrokes 
of the French Impressionists. 

And I was surprised to notice 
after a few minutes of benign staring, 
how that woman, stark in profile 
and fixed forever in her chair, 
began to resemble my own ancient mother 
who was now fixed forever in the stars, the air, the earth. 

You can understand why he titled the painting 
"Arrangement in Gray and Black" 
instead of what everyone naturally calls it, 
but afterward, as I walked along the river bank, 
I imagined how it might have broken 
the woman's heart to be demoted from mother 
to a mere composition, a study in colorlessness. 

As the summer couples leaned into each other 
along the quay and the wide, low-slung boats 
full of spectators slid up and down the Seine 
between the carved stone bridges 
and their watery reflections, 
I thought: how ridiculous, how off-base. 

It would be like Botticelli calling "The Birth of Venus" 
"Composition in Blue, Ochre, Green, and Pink," 
or the other way around 
like Rothko titling one of his sandwiches of color 
"Fishing Boats Leaving Falmouth Harbor at Dawn." 

Or, as I scanned the menu at the cafe 
where I now had come to rest, 
it would be like painting something laughable, 
like a chef turning on a spit 
over a blazing fire in front of an audience of ducks 
and calling it "Study in Orange and White." 

But by that time, a waiter had appeared 
with my glass of Pernod and a clear pitcher of water, 
and I sat there thinking of nothing 
but the women and men passing by— 
mothers and sons walking their small fragile dogs— 
and about myself, 
a kind of composition in blue and khaki, 
and, now that I had poured 
some water into the glass, milky-green.

TANULMÁNY NARANCSBAN ÉS FEHÉRBEN

Tudtam, hogy James Whistler része a párizsi színtérnek,
mégis meglepődtem, amikor a Museé d’Orsay-ben
az anyjáról készült festményére találtam,
a francia impresszionisták számtalan színes pontocskája
és mozgalmas ecsetvonásai társaságában.

Meglepett, alig néhány perces
bámészkodás után,
hogy ez az asszony milyen markáns profilból
és kötődése a székhez már milyen örök,
hasonlítani kezdett saját néhai anyámra, aki már
a csillagokhoz, földhöz, elemekhez kötődik örökre.

Meg lehet érteni, gondoltam, miért kapta a festmény
a „Kompozíció szürkében és feketében”címet a művésztől,
a mindenki által használt, természetesnek ható neve helyett,
később, amikor végigmentem a folyóparton, elgondolkodtam,
mennyire sérthette az anyai szívet a lefokozás:
csupán kompozíció, a színtelenség tanulmánya.

Ahogy a nyári párok összeborultak a rakparton,
és a nézelődőkkel teli, széles, sekély merülésű csónakok
úsztak a Szajnán le-föl
a faragott kőhidak között,
és tükröződtek a vízben, már arra gondoltam,
mennyire képtelen és alaptalan a cím.

Milyen volna, ha Botticelli a Vénusz Születésé-nek
a „Kompozíció kék, okker, zöld és rózsa-színekben” címet adná,
vagy ha fordítva, Rothko
szín-szendvicseinek ilyen címe volna:
„A Falmouth Öbölt elhagyó halászhajó hajnalban”.

Vagy, szkenneltem a menüt a kávézóban,
ahova pihenni betértem,
lehetne példa egy mulatságos festmény,
mondjuk nyárson forgatott séf,
lobogó tűz fölött, kacsák nézőserege előtt,
címe ez: „Tanulmány narancsban és fehérben”.

És akkor a pincér megjelent a pohár Pernot-mmal
és hozott egy kancsó tiszta vizet,
csak ültem üres fejjel,
asszonyok és férfiak mentek el mellettem -
törékeny kis kutyájukat sétáltató anyák és fiak -
magam pedig,
egyféle kompozíció kékben és khakiben,
és most, hogy vizet töltöttem
a pohárba, tej-zöldben.

 

 

The Best Cigarette 

 

There are many that I miss
having sent my last one out a car window
sparking along the road one night, years ago.

The heralded one, of course:
after sex, the two glowing tips
now the lights of a single ship;
at the end of a long dinner
with more wine to come
and a smoke ring coasting into the chandelier;
or on a white beach,
holding one with fingers still wet from a swim.

How bittersweet these punctuations
of flame and gesture;
but the best were on those mornings
when I would have a little something going
in the typewriter,
the sun bright in the windows,
maybe some Berlioz on in the background.
I would go into the kitchen for coffee
and on the way back to the page,
curled in its roller,
I would light one up and feel
its dry rush mix with the dark taste of coffee.

Then I would be my own locomotive,
trailing behind me as I returned to work
little puffs of smoke,
indicators of progress,
signs of industry and thought,
the signal that told the nineteenth century
it was moving forward.
That was the best cigarette,
when I would steam into the study
full of vaporous hope
and stand there,
the big headlamp of my face
pointed down at all the words in parallel lines. 

 

 

 

 

 

 

A LEGJOBB CIGARETTA


Sokmindenről lemondok én,
az utolsó szálat egy kocsi ablakán át küldtem ki,
szikrát húzott az úttesten, évekkel ezelőtt.

Különösen élvezetes dolog, persze,
két izzó csúcs szex után -
most egy magányos hajó fényei -
hosszú vacsora végén,
elégséges bor kíséretében,
füstkarika gomolyog a csillárba;
vagy napsütötte parton, úszás után
a még nedves ujjak között.

Milyen keserédes idézni
a szenvedély gesztusait.
A legjobban olyan reggeleken esne,
amikor valami könnyű tennivalóm
van az írógépen,
az ablakokon napfény,
talán Berlioz zenéje a háttérben,
kávéért indulok a konyhába,
aztán a vissza utamon
rágyújtok arra,
amit töltővel sodortam, és száraz ízének
keverékét érzem a kávé friss, sötét aromájával.

Gőzmozdonnyá válnék,
kis füstpamacsok vonulnának utánam,
visszatérvén a munkámhoz,
az előre haladás jelei,
az iparkodásé és a gondolkodásé,
a 19. század üzenete,
az, hogy előrébb jutunk.
Ez volna a legjobb cigaretta,
dolgoznék gőzerővel,
szeszélyes reményekkel tele,
és állnék ott,
arcom, a nagy fejlámpa,
a párhuzamos sorokra nézne le.

 

 

 

 

 

 

 

On Turning Ten  


The whole idea of it makes me feel
like I'm coming down with something,
something worse than any stomach ache
or the headaches I get from reading in bad light--
a kind of measles of the spirit,
a mumps of the psyche,
a disfiguring chicken pox of the soul.

You tell me it is too early to be looking back,
but that is because you have forgotten
the perfect simplicity of being one
and the beautiful complexity introduced by two.
But I can lie on my bed and remember every digit.
At four I was an Arabian wizard.
I could make myself invisible
by drinking a glass of milk a certain way.
At seven I was a soldier, at nine a prince.

But now I am mostly at the window
watching the late afternoon light.
Back then it never fell so solemnly
against the side of my tree house,
and my bicycle never leaned against the garage
as it does today,
all the dark blue speed drained out of it.

This is the beginning of sadness, I say to myself,
as I walk through the universe in my sneakers.
It is time to say good-bye to my imaginary friends,
time to turn the first big number.

It seems only yesterday I used to believe
there was nothing under my skin but light.
If you cut me I could shine.
But now when I fall upon the sidewalks of life,
I skin my knees. I bleed. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A TIZES FORDULÓJÁN


Olyan volt az egész elrévedés,
mint amikor húz valami lefelé,
rosszabb, mint a gyomorgörcs,
vagy a fejfájás, ha gyenge fénynél olvastál -
szellemi kanyaró féle,
a psziché bárányhimlője,
a lélek rendhagyó mumpsza.

Azt mondod, korai a visszatekintés,
de ez csak azért van így, mert nem godolsz
a tökéletes egyszerűségre, amikor az egy voltál,
és a gyönyörű komplexitásra, ami a kettővel következik.
Ám én heverészhetek az ágyamon
és gondolkodhatom mindegyik számjegyen.
A négynél arab mágus voltam.
Láthatatlanná tudtam válni,
ha bizonyos módon megittam egy pohár tejet.
A hetesnél katona voltam, a kilencnél herceg.

Most azonban többnyire az ablaknál vagyok,
figyelem a késődélután fényeit.
Régebben sohasem hullottak a faházam oldalára
ilyen bágyasztóan,
és a kerékpár sem nehezedett úgy a garázsra,
mint ahogy most,
erejét szívta a sötétkék sebesség.

Ez a búslakodás kezdete, állapítom meg magamban,
amint tornacipőben átsettenkedek az univerzumon.
Ideje elköszönni képzelt barátaimtól,
ideje túllépni a nagy első számjegyen.

Szinte még tegnap is hittem,
nincs más a bőröm alatt, csak fény.
Ha megvágsz, világítani tudnék.
Most, hogy az lét sikátorába estem,
a térdemről a bőrt lenyúzta. Vérzem.

 

   

 

Forgetfulness 

The name of the author is the first to go
followed obediently by the title, the plot,
the heartbreaking conclusion, the entire novel
which suddenly becomes one you have never read,
never even heard of,

as if, one by one, the memories you used to harbor
decided to retire to the southern hemisphere of the brain,
to a little fishing village where there are no phones.

Long ago you kissed the names of the nine Muses goodbye
and watched the quadratic equation pack its bag,
and even now as you memorize the order of the planets,

something else is slipping away, a state flower perhaps,
the address of an uncle, the capital of Paraguay.

Whatever it is you are struggling to remember,
it is not poised on the tip of your tongue,
not even lurking in some obscure corner of your spleen.

It has floated away down a dark mythological river
whose name begins with an L as far as you can recall,
well on your own way to oblivion where you will join those
who have even forgotten how to swim and how to ride a bicycle.

No wonder you rise in the middle of the night
to look up the date of a famous battle in a book on war.
No wonder the moon in the window seems to have drifted
out of a love poem that you used to know by heart.

 

FELEDÉKENYSÉG

A szerző neve az első, ami búcsút int,
azt készséggel követi a cím, majd a sztori,
a szívfacsaró végkifejlet, végül az egész
történet olyan lesz egyszerre, mint amit
soha nem olvastál, amiről soha nem hallottál,

mintha hűséges hátvédeid, az emlékek az agyadban,
úgy döntöttek volna sorban, hogy visszavonulnak
a déli féltekére, egy kis halászfaluba, ahol nincs telefon.
Már régen elköszöntél a kilenc múzsa nevétől,
csak nézted, hogyan veszi kalapját a másodfokú egyenlet,
és még most is, ha a bolygókat próbálod memorizálni,

elosonnak mások, egy ország címere talán,
egy nagybácsi címe, Paraguay fővárosának neve.

Bármi legyen, aminek emlékét görcsösen idézed,
az nem ácsingózik a nyelved hegyén,
de még a léped rejtett zugában sem lapul.

Tovaillant, egy sötét mitológiai folyó sodrában,
amelynek a neve L-lel kezdődött… ha jól rémlik.
Járod a feledés útját, a magad módján, és ott olyanokkal
találkozol, akik efelejtettek már úszni és biciklizni is.

Nem csoda, hogy felébredsz az éjszaka közepén,
megnézni a híres csata dátumát egy háborús könyvben.
Nem csoda, ha úgy tűnik, a Hold egy szerelmes versből emelkedik 
ablakod elé, egy versből, amit régebben kívülről fújtál könnyedén.

 

 

 

The First Dream

 

The Wind is ghosting around the house tonight
and as I lean against the door of sleep
I begin to think about the first person to dream,
how quiet he must have seemed the next morning

as the others stood around the fire
draped in the skins of animals
talking to each other only in vowels,
for this was long before the invention of consonants.

He might have gone off by himself to sit
on a rock and look into the mist of a lake
as he tried to tell himself what had happened,
how he had gone somewhere without going,

how he had put his arms around the neck
of a beast that the others could touch
only after they had killed it with stones,
how he felt its breath on his bare neck.

Then again, the first dream could have come
to a woman, though she would behave,
I suppose, much the same way,
moving off by herself to be alone near water,

except that the curve of her young shoulders
and the tilt of her downcast head
would make her appear to be terribly alone,
and if you were there to notice this,

you might have gone down as the first person
to ever fall in love with the sadness of another. 


 

 

 

 

 

 

 

 

 

AZ ELSŐ ÁLOM


 

Széljárás kísért a ház körül ma éjjel,
és ahogy húz magába az álom kapuja,
arra gondolok, ki lesz az első, akivel álmodom,
akinek nyugodtnak kell mutatkoznia holnap reggel,

az állatbőrbe öltözött,
tűz körül álló többiek között, akik csak
magánhangzókat mondanak egymásnak, hiszen
mindez jóval a mássalhangzók feltalálása előtt történik.

Lehet, hogy ő különválik a csoporttól,
leül egy sziklára és a párába réved a tó fölött,
próbálja felidézni magában, hogy mi történhetett,
hogyan jutott el valahova, anélkül, hogy járna,

hogyan fonhatta karját egy vad nyaka köré,
míg a többiek csak akkor merték érinteni,
mikor már agyonverték kövekkel, ő pedig
még a lihegését is érezhette a csupasz nyakán.

Egyébként, az első álomom szólhatna
egy asszonyról is, bár szerintem
ő ugyanúgy viselkedne, a vízhez vonulna,
hogy mellette egyedül lehessen,

hacsak, fiatal vállának ívébe
lehajtott feje az elviselhetetlen
magány képzetét nem keltené;
akkor ott teremnél,

az első olyan ember, akit a másik szomorúsága
valaha szerelembe ejtett.

 

 

 

 

 

 

Tomes

There is a section in my library for death
and another for Irish history,
a few shelves for the poetry of China and Japan,
and in the center a row of imperturbable reference books,
the ones you can turn to anytime,
when the night is going wrong
or when the day is full of empty promise.

I have nothing against
the thin monograph, the odd query,
a note on the identity of Chekhov's dentist,
but what I prefer on days like these
is to get up from the couch,
pull down The History of the World,
and hold in my hands a book
containing nearly everything
and weighing no more than a sack of potatoes,
eleven pounds, I discovered one day when I placed it
on the black, iron scale
my mother used to keep in her kitchen,
the device on which she would place
a certain amount of flour,
a certain amount of fish.

Open flat on my lap
under a halo of lamplight,
a book like this always has a way
of soothing the nerves,
quieting the riotous surf of information
that foams around my waist
even though it never mentions
the silent labors of the poor,
the daydreams of grocers and tailors,
or the faces of men and women alone in single rooms-

even though it never mentions my mother,
now that I think of her again,
who only last year rolled off the edge of the earth
in her electric bed,
in her smooth pink nightgown
the bones of her fingers interlocked,
her sunken eyes staring upward
beyond all knowledge,
beyond the tiny figures of history,
some in uniform, some not,
marching onto the pages of this incredibly heavy book. 


 

KÖTETEK


Könyvtáramban külön részlege van a halálnak,
egy másik az ír történelemnek,
néhány polc a kínai és a japán költészeté,
a középső rész egy sora az ilyen-olyan kézikönyveké,
amelyekbe bármikor belelapozhatsz,
ha az éjszakáddal nem tudsz mit kezdeni,
vagy ha a napod nem sok jót ígér.

Nincs kifogásom
a vékony monográfiák ellen,
mint például a feljegyzés Csehov
fogorvosának identitásáról,
de amit én jobban szeretek az ilyen napokon,
felkelni a kanapéról, leemelni a Világ Történelmét,
az ölemben tartani egy könyvet,
amelyben csaknem minden benne van,
mégsem nyom többet egy zsák krumplinál,
tizenegy font, ez azon a napon derült ki,
amikor rátettem a fekete vasmérlegre,
amelyet anyám a konyhában tartott
és amelyre rá tudott helyezni
bizonyos mennyiségű lisztet,
vagy adott mennyiségű halat.

Meghitt helyén, az ölemben,
a lámpa fénykévéje alatt
egy ilyen könyv képes
az idegeket kisimítani,
csillapítani a hírek zaklatott hullámainak
derekam körül fortyogó tajtékát,
azzal együtt, hogy a szegénység
szótlan görnyedéséről, a szatócs és a szabó
vágyálmairól szó sem esik benne,
vagy férfiak és nők arcáról, magányosan egy szobában.

Jóllehet anyámat sehol sem említi,
most, hogy megint rá gondolok,
aki csak egy éve még a világot
forgatta ki sarkából elektromos ágyában,
rózsaszín, sima hálóköntösében,
ujjai görcsbe görbültek,
szarkalábas szeme a mennyezetre szűkült,
és túl minden tudáson,
a történelem apró figurái,
néhányan uniformisban, mások nem, masíroznak
ennek a hihetetlenül súlyos könyvnek a lapjaira.

 

 

 

 

The Art Of Drowning

 

I wonder how it all got started, this business
about seeing your life flash before your eyes
while you drown, as if panic, or the act of submergence,
could startle time into such compression, crushing
decades in the vice of your desperate, final seconds.

After falling off a steamship or being swept away
in a rush of floodwaters, wouldn't you hope
for a more leisurely review, an invisible hand
turning the pages of an album of photographs-
you up on a pony or blowing out candles in a conic hat.

How about a short animated film, a slide presentation?
Your life expressed in an essay, or in one model photograph?
Wouldn't any form be better than this sudden flash?
Your whole existence going off in your face
in an eyebrow-singeing explosion of biography-
nothing like the three large volumes you envisioned.

Survivors would have us believe in a brilliance
here, some bolt of truth forking across the water,
an ultimate Light before all the lights go out,
dawning on you with all its megalithic tonnage.
But if something does flash before your eyes
as you go under, it will probably be a fish,

a quick blur of curved silver darting away, gyors
having nothing to do with your life or your death.
The tide will take you, or the lake will accept it all
as you sink toward the weedy disarray of the bottom,
leaving behind what you have already forgotten,
the surface, now overrun with the high travel of clouds.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A  FULDOKLÁS  TALÁNYA

 

Eltűnődöm, hogyan is kezdődött ez az egész,
ez a villanás ügy, amikor fuldokolsz,
az életed lepereg a szemed előtt, mintha a pánik,
vagy a merülés ténye zsugorítani tudná az időt,
tízesével rabolná az utolsó, kétségbeesett másodperceid.

Ha kiesel egy gőzhajóból, vagy elsodor
egy hirtelen áradat, vágynál-e terjedelmes
életelemzésre, egy láthatatlan kézre, mely lapozza
a múltad albumát, fotókat mutat, mikor pónilovon ülsz,
vagy éppen gyertyát fújsz el, fejeden egy csákóval.
 

Vagy mit szólnál rövid animációs filmhez,
dia sorozathoz? Az életed esszébe foglalva,
képekbe.  Ennél talán tényleg jobb
a hirtelen villanás: az egész létezésed
egy szemöldök-perzselő lobbanásban.
Bizony más, mint a sok elnyújtott látomás.

Úgy tudni, a túlélők valami villanást emlegetnek,
élettörténet egy  pillanatba zsúfolva, szétfut a vízben,
utolsó lobbanás, mely a maga megalit súlyával
vibrál rajtad, mielőtt minden fény kihúny.
És ha valami mégis villan a szemed előtt,
mikor süllyedsz a vízben, az bizonyára egy hal lesz,

hirtelen ránduló, hajlékony ezüst dárda,
amelynek semmi köze az életedhez, vagy halálodhoz.
Az árapály befogad téged, a víz mindent bevesz,
ahogy süllyedésed a fenék zaccos iszapjához halad,
hátrahagyva, amit már el is feledtél,
a felszínt, a magasan utazó felhők alatt.

 

 

 

 

 

 

Writing In The Afterlife

I imagined the atmosphere would be clear,
shot with pristine light,
not this sulphurous haze,
the air ionized as before a thunderstorm.

Many have pictured a river here,
but no one mentioned all the boats,
their benches crowded with naked passengers,
each bent over a writing tablet.

I knew I would not always be a child
with a model train and a model tunnel,
and I knew I would not live forever,
jumping all day through the hoop of myself.

I had heard about the journey to the other side
and the clink of the final coin
in the leather purse of the man holding the oar,
but how could anyone have guessed

that as soon as we arrived
we would be asked to describe this place
and to include as much detail as possible—
not just the water, he insists,

rather the oily, fathomless, rat-happy water,
not simply the shackles, but the rusty,
iron, ankle-shredding shackles—
and that our next assignment would be

to jot down, off the tops of our heads,
our thoughts and feelings about being dead,
not really an assignment,
the man rotating the oar keeps telling us—

think of it more as an exercise, he groans,
think of writing as a process,
a never-ending, infernal process,
and now the boats have become jammed together,

bow against stern, stern locked to bow,
and not a thing is moving, only our diligent pens. 



 

 

 

RIPORT A TÚLVILÁGBÓL


Elképzeltem, az atmoszféra tiszta volna,
őseredeti fény kisülése után,
és nem ez a kénes füstfátyol,
a levegő ionizált, mint vihar előtt.

Sokan írtak egy folyóról itt,
de senki sem említette a csónakokat,
zsúfolt padjaikon meztelen utasokkal,
és mindegyik írótábla fölé hajol.

Tudtam, hogy nem maradok örökké gyerek,
játék vonattal és játék alagúttal
és tudtam, hogy nem élek örökké,
csak megugrom naponta a következő gátat.

Hallottam korábban kirándulásról a túlpartra,
és az utolsó érme pengéséről
az evezőt tartó ladikos tarsolyában,
de azt hogyan gondolhatta volna bárki,

hogy amint megérkezünk,
 arra kérnek, írjuk le a helyet,
annyi részletet, amennyit csak tudunk –
nemcsak egyszerűen a vizet, kötelező részletezni:

az olajos, feneketlen, patkány-boldogító vizet,
nemcsak a bilincseket, hanem a rozsdás,
boka-szabdaló bilincseket,
és az utána következő beosztásunk lesz,

hogy kapásból papírra vessük a halállal
kapcsolatos gondolatainkat, érzéseinket,
nem is igazán csak beosztás,
mondja szünet nélkül az evezőt forgató ember –

tekintsük többnek egy kis gyakorlásnál,
gondoljuk az írást folyamatnak,
véget nem érő pokoli folyamatnak -
és ekkor a csónakok összeütköztek,

szivárvány a csillagnak, csillag a szivárványnak,
és semmi sem mozdul, csak a szorgalmas toll.

 

 

 

Aimless Love

 

This morning as I walked along the lakeshore,
I fell in love with a wren
and later in the day with a mouse
the cat had dropped under the dining room table.

In the shadows of an autumn evening,
I fell for a seamstress
still at her machine in the tailor's window,
and later for a bowl of broth,
steam rising like smoke from a naval battle.

This is the best kind of love, I thought,
without recompense, without gifts,
or unkind words, without suspicion,
or silence on the telephone.

The love of the chestnut,
the jazz cap and one hand on the wheel.

No lust, no slam of the door—
the love of the miniature orange tree,
the clean white shirt, the hot evening shower,
the highway that cuts across Florida.

No waiting, no huffiness, or rancor—
just a twinge every now and then

for the wren who had built her nest
on a low branch overhanging the water
and for the dead mouse,
still dressed in its light brown suit.

But my heart is always propped up
in a field on its tripod,
ready for the next arrow.

After I carried the mouse by the tail
to a pile of leaves in the woods,
I found myself standing at the bathroom sink
gazing down affectionately at the soap,

so patient and soluble,
so at home in its pale green soap dish.
I could feel myself falling again
as I felt its turning in my wet hands
and caught the scent of lavender and stone.

 

 

 

TÁRGYATLAN SZERELEM


Ma reggel, mikor a tóparton sétáltam,
beleszerettem egy ökörszembe
és később, ugyanazon a napon, egy egérbe,
amelyet a macska az asztal alá ejtett.

Egy árnyékos őszi esten
beleestem egy varrónőbe, a gépénél
még olyan későn is, a szabóság ablakában,
aztán egy tál húslevesbe,
gőze lebbent, mint füst a tengeri csatában.

A szerelem legjobb fajtája ez, gondoltam,
nincs viszonzás, nincsenek ajándékok,
vagy barátságtalan szavak, nincs gyanakvás,
nincs kínos csend a telefonban.

Csak szeretni a gesztenyét,
dzsezz a topon, félkéz a volánon.

Nincs rákattanás, nincs ajtócsapkodás,
szeretni a narancs minifát,
a tiszta fehér inget, az esti forró tust,
a sztrádát, amely Floridát szeli át.

Semmi dac, semmi gyűlölködés –
csak egy nyilallás olykor-olykor,

amit az ökörszem okoz,
amely fészket épített
a víz fölött függő alacsony ágon,
és a világos barnába öltözött egértetem.

De a szívem mindig kitéve
háromlábú állványra a mezőn,
a következő nyílra készen.

Miután az egeret a farkánál fogva
kivittem az erdőbe egy avar kupacra,
egyszercsak a mosdótál előtt állok,
gyengéden nézek a szappanra le,

elmélázok ráérősen, míg képernyőmön
ez a jelenet vonul át,
alatta a világoszöld szappantartó.
Mintha most is nedves kezemben forgatnám,
levendula illatot érzek és mandulát.

 

 

 

American Sonnet

We do not speak like Petrarch or wear a hat like Spenser
and it is not fourteen lines
like furrows in a small, carefully plowed field

but the picture postcard, a poem on vacation,
that forces us to sing our songs in little rooms
or pour our sentiments into measuring cups.

We write on the back of a waterfall or lake,
adding to the view a caption as conventional
as an Elizabethan woman's heliocentric eyes.

We locate an adjective for weather.
We announce that we are having a wonderful time.
We express the wish that you were here

and hide the wish that we were where you are,
walking back from the mailbox, your head lowered
as you read and turn the thin message in your hands.

A slice of this faraway place, a width of white beach,
a piazza or carved spires of a cathedral
will pierce the familiar place where you remain,

and you will toss on the table this reversible display;
a few square inches of where we have strayed
and a compression of what we feel.

AMERIKAI SZONETT

Mi nem úgy beszélünk, mint Petrarca,
nem hordunk olyan kalapot, mint Spencer,
és nem szabályunk a tizennégy sor,
barázdák egy gondos szántásban,

a képeslap, a vakáción születő vers
arra biztat, hogy dalunk elférjen kicsi helyen,
vagyis öntsük érzelmeinket mércébe.

Írunk egy vízesés, vagy tó hátlapján, címet
adunk neki, ez olyan hagyomány, mint egy
erzsébetkori asszony heliocentrikus szemlélete.

Jelzőt illesztünk az időhöz,
kijelentjük, hogy gyönyörű időnk van.
Mi kimondjuk a vágyunkat, bárcsak itt volnál,

és elhallgatjuk, bár ott volnánk, ahol te,
a levélszekrénytől visszaúton lehajtott fejjel
olvasod, forgatod kezedben a soványka üzenetet.

Egy távoli hely darabja: széles, napsütötte part,
piactér, vagy egy katedrális faragott tornyai,
beléd vési az emlékét annak, ahol időzöl,

és elküldöd ezt a fregoli kóstolót,
kalandozást néhány négyzetcentiméteren,
az érzéseid sűrítményét.

 

 

I Ask You 

 

What scene would I want to be enveloped in
more than this one,
an ordinary night at the kitchen table,
floral wallpaper pressing in,
white cabinets full of glass,
the telephone silent,
a pen tilted back in my hand?

It gives me time to think
about all that is going on outside--
leaves gathering in corners,
lichen greening the high grey rocks,
while over the dunes the world sails on,
huge, ocean-going, history bubbling in its wake.

But beyond this table
there is nothing that I need,
not even a job that would allow me to row to work,
or a coffee-colored Aston Martin DB4
with cracked green leather seats.

No, it's all here,
the clear ovals of a glass of water,
a small crate of oranges, a book on Stalin,
not to mention the odd snarling fish
in a frame on the wall,
and the way these three candles--
each a different height--
are singing in perfect harmony.

So forgive me
if I lower my head now and listen
to the short bass candle as he takes a solo
while my heart
thrums under my shirt--
frog at the edge of a pond--
and my thoughts fly off to a province
made of one enormous sky
and about a million empty branches.

 

 
 

 

 

 

KÉRLEK, NÉZD EL NEKEM

 

Máshol hiába marasztalnál, jobb nem 
lehetne, mint itt a konyhaasztalnál
a szokásos meghitt éjjelem:
nézem a tapétát, a virágot, amit a minta
belefon, fehér kredenc, poharakkal tele,
a kezemben toll, babrálok vele,
és hallgat a telefon.

Van idő,
az ember elmélkedik, kitekint - a bokrokon
levelek rezdülnek, zuzmó zöldell odakint 
a széles szürke sziklán, a világ és benne
sok rokon, a dűnék fölött elvitorlázik velem;
nagy óceánjáró, sodrában zsibong a történelem.

Ami ezen az asztalon túl van,
semmi sem kell nekem, az ember megbékül,
megleszek majdcsak, kávészín Aston Martin DB4
és cifra zöld bőrülések nélkül.
Munkahely sem kell, hogy versengjek, hajtsak.

Nem, itt megvan minden,
a pohár víz tiszta oválisa,
egy ládácska narancs, könyv Sztálinról,
nomeg a képpel előttem a fal,
a keretben a furcsán vicsorgó hal, 
alatta a három, különböző
hosszúságú gyertya együttese,
kórusban, mint egy harmonikus dal.

Hát kérlek, ne neheztelj azért te se,
ha lehajtom a fejem és hallgatom
a szólót, amit a rövid gyertya basszusa ad,
a ritmust a szívemmel pengetem
az ingem alatt -
lelkemben egy végtelen égbolt
és milliónyi kitárt kar az enyém marad.

 

 

 

 

 

Silence - Poem by Billy Collins

There is the sudden silence of the crowd
above a player not moving on the field,
and the silence of the orchid.

The silence of the falling vase
before it strikes the floor,
the silence of the belt when it is not striking the child.

The stillness of the cup and the water in it,
the silence of the moon
and the quiet of the day far from the roar of the sun.

The silence when I hold you to my chest,
the silence of the window above us,
and the silence when you rise and turn away.

And there is the silence of this morning
which I have broken with my pen,
a silence that had piled up all night

like snow falling in the darkness of the house—
the silence before I wrote a word
and the poorer silence now. 

 

CSEND

Hirtelen csend lesz a tömegben
a pályán nem mozduló játékos fölött,
és csendje van a kolostornak.

Csendje a hulló vázának,
mielőtt a padlóhoz ütődik, a nadrágszíj
csendje, mikor nem üt a gyerekre.

A csésze és a benne lévő víz némasága,
a hold csendje
és a Nap nyugalma távol a nap zajától.

Csend, amikor a mellkasomon tartottalak,
az ablak csendje fölöttünk, és a csend,
amikor felkeltél és elmentél.

És csendje van ennek a reggelnek,
amit én megtörtem a tollammal,
csend, amely egy egész éjszaka gyűlt egybe,

mint hulló hó a ház homályában –
a csend, mielőtt leírtam az első szót,
és a még süketebb csend, most.